– Miközben a kormány stratégiai partneri megállapodásokat köt – főként a hazai gyógyszergyártókkal –, a patikahálózat feldarabolásával, a nagykereskedői árrés elvonásával/átcsoportosításával finoman szólva is pofozgatja azokat, akik felé egyébként gesztust szeretne gyakorolni. A Hungaropharma három nagy hazai gyártó tulajdonában van. Ön szerint tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal?

– Azt tapasztalom, nem ennyire integrált a gondolkodás; kizárólag részcselekedeteket lehet látni. Amikor a vaklicit napirendre került, kevesen számoltak azzal, hogy ennek milyen hatása lesz a magyarországi gyógyszergyártókra. A patikai tulajdonlást érintő jogszabály előkészítésekor senki sem törődött azzal, hogy egy 85 gyógyszertárat tömörítő/tulajdonló patikahálózat tulajdonosi struktúrájának gyengítése valahol a hazai gyártók piacra jutásának esélyét is rontja.

– Felhívják erre a gyógyszerpolitika alakítóinak figyelmét?

– Megpróbáljuk, azonban sajnos el kell ismernem, hogy a Gyógyszer-nagykereskedők Szövetsége érdekérvényesítő ereje nagyon csekély. Bizonyos esetekben, törvénymódosítások előkészítésekor kikérik a véleményünket, de a javaslatainkból csak nagyon keveset vesznek figyelembe.

– Hol tart ma a gyógyszer-nagykereskedelem?

– Sajnálatos módon a gyógyszer-nagykereskedelem csak a „válságkommunikáció” kapcsán kerül a figyelem előterébe – vagyis akkor, ha valamilyen gyógyszer nem kapható, vagy éppen szigorodnak a kórházi szerződéseink feltételei annak következtében, hogy nem kapjuk meg a kiszállított gyógyszerek ellenértékét. Eközben egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán esik szó arról, hogy a gyógyszer-nagykereskedők milyen erőfeszítéseket tesznek annak érdekében – egy csökkenő gyógyszerpiacon, ahol a fedezetük is folyamatosan csökken, a költségeik pedig monoton emelkednek - hogy a gyógyszerellátás színvonalát, azaz a napi 2-3 patikai kiszállítást fenntartsák. A legfrissebb fejlemény: az egy hete bevezetett, megtett út arányos útdíj, éves szinten közel 100 millió Ft-os többletköltséget okoz a Hungaropharmának...

De nem szeretnék „válságkommunikálni” – nézzük inkább a nagykereskedelem átfogó helyzetét: a 2007-2010 közötti hazai intézkedéssorozat következtében fellépő piaci sokkot mára kihevertük, a 2010 utáni átalakulás – mely belesimul a nemzetközi tendenciákba – alapvetően új helyzetet teremtett. A világgazdasági válság miatt a kormányok zöme azokat a szektorokat szemelte ki, amelyektől a legtöbb megtakarítást remélhette, így a gyógyszeripar jövedelmezősége sok helyütt csökkent. Épp most néztem az előrejelzéseket: a fejlett európai piacokon a – korábban gyakran két számjegyű – növekedés megtorpant, az Európai Unió tagállamai esetében 0-3 százalék közötti éves átlagos növekedést prognosztizálnak. Magyarországon az elmúlt évben 10 százalékos csökkenés volt a gyógyszertári piacon, erre az esztendőre körülbelül 5 százaléknyi mínusszal számolunk – ez meghatározza a nagykereskedők helyzetét, lehetőségét is. Tudomásul kell vennünk: lezárult egy korszak a gyógyszer-kereskedelemben, ami komoly kihívásokat támaszt a rendszer szereplői számára. Új korszak jön, amely végső soron akár modellváltást is eredményezhet.

– Mi a legjobb és a legrosszabb forgatókönyv?

– A legrosszabb, ha tovább csökken a forgalom és így a piac is. A helyzetünket súlyosbíthatja, ha az egyre fokozódó elvárások, például a gyógyszerhamisítás elleni küzdelem miatt szigorodó minőségbiztosítási előírások gyorsan és átmeneti idő nélkül jelennek meg – csökkenő fedezet mellett hihetetlen költségterhet róva a nagykereskedőkre. Amikor a potenciálisan jelentkező költségeket feszegetjük, mindig el kell mondanunk, hogy Magyarországon a legális csatornákon keresztül hamis gyógyszer nem került forgalomba. Ezt mindenképpen fenn kell tartani, de azok az elvárások, miszerint egy adott doboz gyógyszer nyomon követése a gyártótól egészen a beteghez jutásig minden egyes szereplőnél, minden egyes mozgás során azonosítással vagy validálással történjen, egyelőre elképzelhetetlen terheket ró valamennyi szereplőre. Ez a kitétel csak Európa országaiban is eurómilliárdos kiadást jelent majd az ipar szereplői számára. Gondoljunk csak arra, hogy ki kell alakítani azokat a nagy adatbázisokat, melyek tartalmazzák az egyedi gyógyszer-azonosítókat, ezeket utána nemzeti adatbázisokká kell konvertálni, ki kell építeni az ellenőrzési csatornákat, hardver, szoftver…

– Lehetséges a növekvő költségeket a szolgáltatási szint csökkentésével ellensúlyozni? Ad abszurdum az is elképzelhető, hogy egy patikába egy héten csak egyszer szállítanak majd?

– Egyelőre nincs szó a szolgáltatási színvonalunk csökkentéséről. A Hungaropharma 2010 után egy új – a megváltozott környezethez illeszkedő – működési modellt alakított ki, s ennek keretében csökkentette kereskedőházai számát, átrakókat hozott létre, hogy egyáltalán ne csökkenjen a szolgáltatási színvonala. Ezzel párhuzamosan a patikai kiszállítást kiszerveztük, vevőszolgálatunkat központosítottuk, és szerződéses kapcsolatrendszerünket újragondoltuk. De ezt, meg kellett tennünk – a finomhangolás, a hatékonyságjavítás nem hozott volna elegendő megtakarítást egy drasztikusan – s ráadásul folyamatosan – átalakuló, változó környezetben. Büszke vagyok arra, hogy ezeket a – sokszor nagyon fájdalmas – lépéseket keresztülvittük, s megújult működéssel, átalakult, ütőképes szervezettel nézünk a jövőbe. A mi elvi válaszunk az ágazat egyre nehezedő helyzetére az, hogy a gyógyszer-kereskedelmi vertikum szereplőinek a maguk körén belül a lehető legszigorúbban csökkenteni kell a költségeiket, mert csak így van remény az ágazat jövedelmezőségének megőrzésére. Az csak rövidtávú, átmeneti előnyöket jelent, ha az egyes szereplők az állami szabályozást segítségül hívva más szereplők jövedelmének terhére javítják saját helyzetüket. 

A költségcsökkentési programunk megvalósításához szükséges volt, hogy 2010-ben Sz. Kis László, 2011-ben pedig Füzesi Judit vezérigazgató-helyettesek csatlakozzanak a Hungaropharmához. Az ő – elfogulatlan, fogalmazhatnék úgy, hogy a Hungaropharmára kívülről tekintő – szemléletük, s az általam képviselt, a Hungaropharmánál eltöltött több mint tíz éves tapasztalat találkozása, meggyőződésem szerint meghozta azt az eredményt, amely a korábbi értékeket ötvözi a korszerűbb, rugalmasabb, hatékonyabb működéssel.

Visszatérve a szolgáltatási színvonal kérdésére, mi átlagosan naponta kétszer megyünk a legtöbb gyógyszertárba, a Phoenix szintén, más nagykereskedők is átlagosan naponta egyszer – pillanatnyilag tehát egy gyógyszertár háromszor-négyszer is kaphat árut. Eljuthatunk odáig, hogy naponta egyszer menjünk, sőt a nagyon kis vevők esetében még ennél is ritkábban. Ez a rendszerre nézve azt jelentené, hogy a gyógyszertárak nagy készletek fenntartására kényszerülnének, amire a patikák mai jövedelmezősége nemigen ad módot.

– Korábban is fel-felröppent a hír, most pedig, hogy a patikák tulajdonrészére elővásárlási joga lesz az államnak, talán reális „veszély” egy állami nagykereskedő színre lépése. Csodálkozna?

– Nem gondolom, hogy egy, a nagykereskedelembe bekapcsolódó állami tulajdonú cég bárki számára túl sok hozzáadott értéket hordozna. Egy állami tulajdonú gyógyszer-nagykereskedőnek ugyanúgy ki kell fizetni a kiszállított gyógyszerek ellenértékét, hogy fizetni tudjon a gyógyszergyártóknak, s új készleteket vásárolhasson – a kórházak anyagi helyzetét, fizetőképességét nem hiszem, hogy ecsetelnem kéne. Azt tudni kell, hogy az infrastruktúra kiépítése és működtetése nagyon sokba kerül. Míg a teljes forgalmunk tavaly 227 milliárd forint volt – a kiinduló fedezetünk (vagyis a realizált árrés) 5 százalékra csökkent. Ebből finanszírozzuk a rendszer működtetését a megrendeléstől a raktározáson át, valamint a kiszállítást, számlázást, a számlák ellenértékének begyűjtését, a teljes folyamat minőségbiztosítását. A Magyarországon működő nagykereskedők európai színvonalon dolgoznak; megálljuk a helyünket a versenyben, minden mutatónk összehasonlítható az európai vállalatokéval. Azonban van egy óriási különbség és erről ritkán beszélünk: az európai országokban jellemzően a kórházi szállítások finanszírozási terhét nem a gyógyszer-nagykereskedők viselik. Amikor elhangzik, hogy Olaszországban 250 napra fizet az állam a kórházi szállítások után, vagy a környező országok némelyikében 300 napra, akkor az nem azt jelenti, hogy a nagykereskedők 30 napra kifizetik a gyógyszer ellenértékét a gyártónak és 250-300 nap múlva hozzá jutnak a kórházi szállítások után járó pénzükhöz! Ezekben az államokban közvetlenül a gyógyszergyártók finanszírozzák ezeket a kintlévőségeket. Ma Magyarországon a nagykereskedelmi árrés a kórházi csatornában, a drága készítmények túlsúlya miatt még alacsonyabb, alig több mint 4,4 százalék – ebből képtelenség a kórházi kintlévőségeket finanszírozni és ilyen értelemben mindegy a cég tulajdonosi szerkezete. A Gyógyszer-nagykereskedők Szövetségének közös felmérése szerint – mely március 31-ével zárult – durván 15 milliárd volt a nyitott kórházi tartozás; ebből öt és fél milliárd volt a lejárt kintlévőség. Nagyon komoly összeg, és ennek a finanszírozási terhét a gyógyszer-nagykereskedőknek kell viselniük.

– Mi a legjobb forgatókönyv?

– A legjobb forgatókönyv, ha hirtelen nagy mennyiségű olajat találunk valahol Zalában, vagy földgázt az Alföldön, és ezáltal az ország pénzt tud fordítani az új készítmények befogadására, új terápiák finanszírozására. Végre csökkenne az a nyomás, ami a fixen tartott gyógyszerkassza érdekében a biztosítóra nehezedik. Az új terápiák megjelenésével, az új készítmények bevezetésével egyensúlyba kerülhetne a gyógyszerpiac, és az a természetes növekedés, ami egy új modell szerint már csak néhány százalékos lesz, bekövetkezne Magyarországon is.

– Erre elég kevés esélyt látok. Ha most kapna egy varázspálcát és a gyógyszerkereskedelmet úgy alakíthatná át, ahogyan ön a legjobbnak gondolja, akkor mihez nyúlna?

– A finanszírozáshoz szükséges büdzsét növelném. 

– Ó, az túl egyszerű lenne. Pénzt nem tud varázsolni!

– Milyen varázspálca az, ha még erre sem képes? Azt hiszem, megoldhatatlan feladat elé állít. A szereplők a költséghatékonyság kereteit és határait már elérték; nehezen tudunk hatékonyabban szállítani, nehezen tudunk hatékonyabban raktározni. Ha nem javul a helyzet és nem lesz változás, akkor csak a szolgáltatási szint csökkentése a járható út. A rendszer egészét tekintve reménytelennek látom a további állami jövedelem kivonást, vagy egyes szereplők közötti jövedelem átcsoportosításokat. A teljes magyar egészségügy finanszírozási helyzetének egyensúlyba hozása nélkül ez a rendszer még működni fog, döcögni fog, de jobbá nem válik. A gyógyszer-nagykereskedelem szakmai, üzleti keretein belül önmagában semmiféle szervezeti, szabályozási vagy tulajdonosi átalakítás nem tudja orvosolni a problémát.