– Miért vállalta?

 – Alapvetően epidemiológus kutatónak tartom magam, ha a szakmámat kérdezik. Ez azonban egy erősen alkalmazott kutatási terület. A problémákat és a beavatkozási lehetőségeket látva, erős volt a kísértés, hogy a megfigyelői attitűdből cselekvésre váltsak. Azért az erős szakmai kihívás, ha olyan a feladat, amivel egy egész országnyi ember egészségi állapotát lehet befolyásolni.

 – Pedig úgy tűnik pénz a népegészségügyre nemigen lesz. Van egy bizonytalan politikai ígérete az intézményalapításra. Mire lehet ez elég? Önsorsrontó vagy hazardőr?

 – Talán egyik sem: optimista vagyok, látom a lehetőséget, hogy tegyek valamit. És amit feltételez, azért annál többről van szó, még akkor is, ha eddig már valóban többször csúszott a Népegészségügyi Központ létrehozása. Most az ÁNTSZ-nek van ugyan egy hatósági, és egy szolgáltató jellegű népegészségüggyel foglalkozó része is, de a feladatok elvégzéséhez az intézményi háttere, a szakmai kapacitása szűkös. Például mind a tervezésben, mind a megvalósításban sok más szervezettel kellene együttműködni, de éppen a jelenlegi elaprózott struktúra miatt mindez nehézkes. A létrehozandó új intézmény – amely az Országos Egészségfejlesztési Intézet bázisán alakul meg, magába olvasztva a megelőzéssel, egészségfejlesztéssel foglalkozó országos szakmai intézeteket – koncentrált szakmai hátteret biztosítana az egészségpolitika irányítóinak. Másrészt végzi majd az egészségfejlesztési projektek szakmai koordinációját, forrásokat szerez és csatornáz vissza a feladatokra, őrködik a kormányváltások előtt és után is, hogy a népegészségüggyel kapcsolatos programok zavartalanul működjenek.

 – Honnan lesz pénz minderre?

 – Eredetileg a népegészségügyi termékadót vagy annak egy részét, amelyből 20–30 milliárdos forrás remélhető, erre a célra szánták. Most néhány évig ez az egészségügy humán erőforrás krízisének orvoslására fog elmenni, de ha a helyzet konszolidálódik, akkor ennek az összegnek jelentős részét remélhetőleg népegészségügyi feladatokra lehet majd felhasználni. Jó, most egyfelől tényleg nincs forrás, másrészt meg mégis van. Az Új Széchenyi Terv a Társadalmi Megújulás Operatív Programból (TÁMOP) tartalmaz egészségfejlesztésre, megelőzésre költhető pénzeket. Ez nagyjából 25 milliárdos összeget jelent. És oktatási programokból talán további néhány milliárd remélhető. Ezek ugyan fejlesztési források, de ebből már létre lehet hozni azt az intézményrendszert, amely a lakosság közelében szervezi, megvalósítja az egészségfejlesztési programokat és biztosítja azok működtetését. Ez olyan lehetőség, amit ki kell használni. Amúgy meg mikor volt utoljára ennyi pénz népegészségügyre? Soha.

 – Mikola István minisztersége idején is talán volt ennyi..

 – Ennyi soha nem volt. Igaza van azonban, a 2000-es évek elején a közelmúlthoz képest lényegesen több pénz állt rendelkezésre népegészségügyre, már nem tudnám most hirtelen fejből felidézni, hogy azt pontosan mire költötték el; abból az időből a szervezett mammográfiás emlőszűrés az, ami a mai napig fennmaradt, semmi egyéb… Utána volt még egy szakmai program, abból tartósan a méhnyakrák szűrés működött, de azt a jelen formájában nyugodtan kudarcnak nevezhetjük.

 – Mi a garancia, hogy ezúttal biztosan hatékonyabb népegészségügy lehet?

 – Garancia nincs. A népegészségügyi programok hatása a világon mindenütt csak nagyon lassan váltható egészségnyereségre, a közkiadások csökkentésére pedig nem is alkalmasak. Például a dohányzás visszaszorítása minden korcsoportban csökkenti a megbetegedéseket, megnő az élettartam. Ha tovább élünk, többen és hosszabban leszünk öregek. És az időskorúak ellátásával pedig jelentősen megemelkednek a közkiadások. Ennek ellenére „azért egészségesnek lenni mégiscsak jobb, mint betegnek vagy halottnak”, legalábbis Geoffry Rose, a megelőző orvostan egyik legnagyobb alakja így érvelt a népegészségügybe történő beruházás mellett. Az új népegészségügyi központ lehet a motorja mindennek…

 – Azt mondta, szolgáltatni fog a központ: kiknek és mit?

 – A lakosságnak, a szakmai műhelyeknek, az egészségpolitikának. Az intézménynek lesz egészségmonitorozási feladata, amelynek keretében a mások – kutatók, szakmai közösségek – által összegyűjtött adatokat elemzik és értelmezik az itt dolgozó szakemberek. A tervek szerint egészségfejlesztési programokhoz is biztosítana a hivatal eszközkészletet, módszertant. Például ahhoz, hogy hogyan lehet sikeres munkahelyi egészségfejlesztést, közösségi dohányzás leszoktatást csinálni. Továbbá a területen kiírásra kerülő pályázatok szakmai monitorozását is elvégeznénk, és közkinccsé tennénk a legjobb gyakorlatokat.

 – Honnan lesz a módszertan?

 – Erről van tapasztalat bőven, hosszú évtizedek óta viszonylag sok projekt zajlott itthon is, de a határokon túl is. Ezeket a szakirodalomból ismerjük, kicsit rendszerezve, továbbadva hasznosíthatók, illetve össze kell gyűjteni a felhalmozott jó gyakorlatokat.

 – Még nem győzött meg. Sok pénzt elköltöttek az előző kormányok népegészségügyi programokra és szinte nulla eredménnyel. Miért lenne most mindez hatékonyabb?

 – A nulla biztosan nem igaz. Valójában nem tudjuk, milyenek az eredmények, mert a programok monitorozása nem történt meg. Néha volt egy-egy kampány, melyekre néhány tízmillió forintot biztosan elköltöttek, de ezek inkább csak morzsák voltak.

 – Szokta olvasni a népegészségügyi programokról szóló jelentéseket?

 – Még írtam is. Azt tudom, hogy a különböző költségvetési törvényekben a népegészségügyi fejezeti sorokon lévő összegek évről-évre folyamatosan apadtak. Ez most megváltozik. A feladatra vannak uniós források, és mint már említettem, előbb-utóbb a népegészségügyi termékdíj adhat pénzügyi biztonságot. Két szempont van, ami számomra nagyon fontos: az egyik „az alacsonyan lógó gyümölcsök leszakítása”: már vannak olyan programok, például a dohányzás visszaszorítása, amelyekkel könnyen lehet népegészségügyi eredményeket elérni. Ha ezen a területen sikerrel járunk, akkor nagyon komoly és gyors eredményei lesznek ennek az egészségi mutatókban is. A másik, hogy a jövőben nem finanszíroznánk a bizonytalan eredményességű programokat.

 – Mi fog történni, hogy a kevésből több legyen a haszon?

 – Olyan programokra koncentrálunk, amelyekkel hosszabb távon lehet megelőzési és fejlesztési eredményeket elérni. Az ellátórendszerben óriási lehetőségek vannak e tekintetben. Jó lenne például az alapellátást úgy átalakítani, hogy az képes legyen akár közösségi egészségmegőrző modellként működni. Azaz az alapellátás ne szűküljön le pusztán a faluban külön-külön elszigetelten dolgozó háziorvosra, védőnőre, fogorvosra, hanem több szakdolgozóval – például dietetikussal, szociális munkással, kommunikációs szakemberrel – kiegészülve segítsék a helyi közösség tagjait egészségük megőrzésében. Ha, mondjuk, valakiről kiderül a háziorvosnál, hogy le kellene fogynia, mert akkor megúszhatja a vérnyomásra és a vércukorra ható orvosságok rendszeres szedését, akkor ehhez kapjon ott helyben személyre szóló segítséget, tanácsot, kapcsolódhasson be megfelelő egészségfejlesztési programokba. Ezt a működési modellt pályázati pénzekből szeretnénk most kipróbálni.

 – Hogyan működne ez a gyakorlatban?

 – Még nem tudom, hiszen az ezzel kapcsolatos projektnek még csak az előkészítése zajlik, de az észak-magyaroszági régióban hamarosan kipróbáljuk, illetve TÁMOP forrásból számos kistérség valósíthatja meg a saját modelljét, amely erre az elvre épül.

 – Klub lesz a háziorvosnál?

 – Szó sincs róla. A kistérségi projektben egészségfejlesztési irodát hozunk létre, ami a járóbeteg-szakellátáshoz lesz illesztve. Odatelepítünk néhány szakembert és programokat, a munkába bevonnánk a civil szervezeteket is. Az iroda munkatársai kapcsolatban állnak majd a háziorvossal és az egészségmegőrzésben szerepet játszó valamennyi szakemberrel, hogy aki ide fordul segítségért a fogyáshoz, vagy egyéb egészségmegőrzéssel kapcsolatos problémája megoldásához, hatékony segítséget kaphasson.

 – Mi lesz az ösztönző?

 – Közvetlenül pénzt senki nem kap majd. A programok megvalósítóinak munkáját a pályázati forrásból lehet ellentételezni.

 – De ha szeretem a csokoládét, szeretek jókat enni, mi a fenének fogynék le, vagy mennék be ebbe az irodába?

 – Ha valaki egészségtudatosan szeretne élni, akkor valószínűleg bemegy, és ezt kell támogatni kommunikációval, egyéb eszközökkel. Akinek meg már kialakult valamilyen betegsége, például cukorbetegség, magas vérnyomás, vagy egy rutin vizsgálaton magas kockázatúnak találták, az többnyire könnyebben motiválható, mert szembe kell néznie a veszélyekkel. Addig tényleg lehet azt hinni, hogy ezek a bajok mindig másokkal történnek, de előbb-utóbb szembesülünk vele, hogy ez nem így van, és ekkor a legtöbben, ha kapnának hozzá megfelelő segítséget, megpróbálnának változtatni az életmódjukon.

 – Ott, ahol éheznek a falvakban?

 – Amiről mi beszéltünk eddig, az életmódproblémák ilyen módon történő „kezelése”, döntően a középosztálynál és a gazdagoknál jön szóba. Van egy másik, nagyon széles réteg, ahol az egészség feltételei hiányoznak, ahol nincsen munka. A nagyon rossz társadalmi helyzetben lévőknél nyilván nem az életmódprogram a központi kérdés, de vannak eszközök, amikkel az ő körükben is vissza lehet szorítani az egészségkárosító magatartást. Az adóemelések például más országokban a szegényeknél is kedvezőbb irányba befolyásolták az alkoholfogyasztási és a dohányzási szokásokat. Tény, hogy a felvilágosodás óta a közmegegyezés része, hogy az állam legfontosabb feladata polgárai megvédése a legjelentősebb veszélyektől. Most az emberek jólétét leginkább a szegénység és a betegségek fenyegetik. A társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésére fordított forrásokat nyugodtan nevezhetjük népegészségügyre fordított forrásoknak is, de ebbe a népegészségügyi szakembereknek igen kevés beleszólása van jelenleg.

 – Akkor egyetért azzal, hogy már az is sokat lendíthetne a népegészségügyön, ha a kormány vagy az új hivatal a falvakban tejet osztogatna, de legalább naponta egyszer jóllakatnák a gyerekeket?

 – Ez inkább szociális kérdés. De ha a népegészségügy eszközeit nézzük, azok gyakran – az adópolitikától az oktatáspolitikáig – az egészségügyön kívül vannak. És ezért is nehéz eredményeket elérni. Valahogyan meg kéne tudni oldani, hogy legyen a szektorok között kapcsolat, hogy a jogalkotástól a végrehajtásig a tárcák, a területeken dolgozók összehangolják az egészség javítását szolgáló intézkedéseiket. Erre voltak már kísérletek, a kétezres évek elején magam is ott ültem egy tárcaközi bizottságban, de nem működött a dolog hatékonyan. Nincs rá könnyű megoldás, mondjuk a szociálpolitikai intézkedésekért felelős ágazati vezetőt nehéz a döntéseiben az egészségügy szempontjai mentén befolyásolni. Rá kéne jönni, hogy miként lehet a közigazgatási rendszerben megvalósítani ezt a koordinációt. Az egyik lehetőség az, ha az új népegészségügyi program talál erre intézményi megoldást. Hogy ez tárcaközi bizottság-e, azt nem tudom, egyre inkább úgy vélem, hogy a népegészségügyért felelős állami, politikai vezetőt kellene a közigazgatás megfelelő szintjén elhelyezni…

 – Megvan már az új, az ön szájaíze szerint összeállított népegészségügyi program?

 – Nincs, a Semmelweis Terv szerint 2013-ban akarja elfogadni a kormány.

 – A ciklus végén? Akkor már minek?

 – Ez azon kevés ügyek közé tartozik, amelyek akár ciklusoktól függetlenül is működhetnek. Ami most van, az is tízéves program. Más kérdés, hogy a papír önmagában nem elég, csak legitimációt ad a dolognak. A lakosság egészségi állapotának javulása csak igen csekély mértékben tulajdonítható népegészségügyi programoknak. Az elmúlt 25 évben meghirdetett elvek már csak azért is kudarcra voltak ítélve, mert soha nem biztosították a végrehajtás feltételeit. Most pedig azon túl, hogy meg kell újítani a stratégiát, meg kell teremteni a hosszú távon működtethető programok feltételeit, az intézményrendszert föl kell építeni, és egyben azonnali hatásos és költséghatékony beavatkozásokra is szükség van. Kapkodni nincs értelme, mert akkor megint csak a kudarcainkat szaporítjuk.