VEGF-gátlók: sorafenib, sunitinib, pazopanib és bevacizumab

A metasztatizáló vesesejtes rákok kezelési lehetőségei jelentősen gyarapodtak az elmúlt évek során. A korábbi interferon kezelést az első vonalbeli terápiában kiváltotta a bevacizumab (Avastin) + interferon kombináció, illetve a tabletta formájában alkalmazható sunitinib (Sutent), míg progresszió esetén a sorafenib (Nexavar).

E gyógyszerek terápiás célpontja a vaszkuláris endoteliális növekedési faktor gátlása, mely meghatározó szereppel bír az mRCC növekedésében és áttétképzésében.

A monoklonális antitest bevacizumab rövid infúzióban, dóziscsökkentés nélkül alkalmazható, igen kedvező mellékhatásprofillal. Mivel a VEGF jelentős tényező a normális vérnyomás fenntartásában, nem meglepő, hogy gátlása során enyhe-közepes mértékben megemelkedhet a beteg vérnyomása, különösen, ha a korábbiakban is hipertóniás volt. A vérnyomáscsökkentők dózisának megfelelő emelésével az esetek döntő többségében elkerülhető a kezelés megszakítása. Hasonlóan fontos mind a beteg, mind a kezelőorvos számára, hogy minden VEGF-gátló fokozza a thromboemboliás szövődmények kockázatát, mely esetekben a kezelés befejezése indokolt.

Ha a beteg anamnézisében masszív vérköpés szerepel, akkor a bevacizumab (Avastin) alkalmazása komolyan megfontolandó a fatális vérzés kialakulásának nagy kockázata miatt.

A gyógyszer a nem kissejtes tüdőrák kezelésében is igen hatékonynak bizonyult kemoterápiával kombinálva, e populációban, megfelelő kritériumok alapján kiválasztott betegek esetében nem volt gyakoribb a fatális bronchialis vérzés előfordulása, mint a kontrollcsoportban.

Mivel a VEGF kulcsfontosságú a normális sebgyógyulás szempontjából, amennyiben a betegnél műtétet terveznek, a kezelést 28 nappal a műtét előtt fel kell függeszteni és a teljes sebgyógyulást követően ajánlott csak újra kezdeni.

A VEGF-gátló tirozinkinázok (sunitinib, sorafenib, pazopanib) hasonló mellékhatásprofillal bírnak: alkalmazásuk során a betegek közel felénél alakul ki hasmenés, az esetek egyharmadában fáradékonyság, közel 20 százalékban hipertónia. Ezek kezelését illetően utalunk a korábban leírtakra. A sunitinib esetében gyakrabban figyeltek meg kéz-láb szindrómát, melyet helyi hidratáló kenőcsökkel és fájdalomcsillapítók adásával kezelhetünk. Ritkábban és általában enyhe formában a bal kamrai funkció csökkenésről és következményes szívelégtelenségről is beszámoltak, általában a kezelés 3-4. hetében. E mellékhatások a dóziscsökkentésével azonban reverzibilisnek bizonyultak.

A sorafenib esetében a betegek közel 3 százalékánál alakult ki akut coronaria-szindróma, emiatt különösen fontos a tervezett kezelés előtt a kardiovaszkuláris kockázat pontos felmérése. Amennyiben a betegnél a kezelés kapcsán akut kardiovaszkuláris történés alakul ki a kezelés végérvényesen befejezendő.

m-TOR-inhibitorok: everolimus és temsirolimus

Az mRCC VEGF-gátló kezelés alatt vagy után kialakult progressziója esetén új lehetőséget jelentenek az m-TOR-gátlók. Alkalmazásukat általában ritkán kíséri súlyosabb mellékhatás. A legtöbbet taglalt, bár csak a betegek közel egytizedénél jelentkező nem fertőzéses pneumonitis általában tünetmentes vagy enyhe tünetekkel (köhögés, nehézlégzés) jár. A kezelés 2−6. hónapjában a mellkasi röntgenfelvételen az alsó lebenyekben diffúz homályokat figyelhetünk meg, melyek az esetek döntő többségében szisztémás szteroidkezelésre eltűnnek. A betegek rendszeres röntgen- és légzésfunkciós kontrollja javasolt.

Fontos tény, hogy az m-TOR-gátlók fokozzák a fertőzésekre való hajlamot. Előzetes hepatitis B-fertőzés, lappangó gombainfekciók reaktiválódhatnak a terápia során, ezek korai kórismézése és agresszív kezelése életmentő lehet.

A betegek közel felénél jelentkezhet enyhe-közepesen súlyos stomatitis, melynek kialakulása esetén az alkohol- és peroxidtartalmú szájvizek használata kerülendő, lokális szteroidkezelés hatékonyan enyhítheti a tüneteket.

A cikk első részéért kattintson IDE