A politikai rendszerváltást követően 1990 óta 15 miniszter felügyelte és irányította az egészségügyi ágazatot. Számos egészségpolitikai program látott napvilágot: Egészséget Mindenkinek 2000-re, Népegészségügyi Keretprogram, Egészséges Nemzetért Népegészségügyi Program, Egészség Évtizedének Johan Béla Nemzeti Programja, Egészség Évtizedének Népegészségügyi Programja, Újraélesztett egészségügy, Gyógyuló Magyarország, Semmelweis Terv az egészségügy megmenésére.

Az egész világon, minden kormányzat számára problematikus az egészségügyi ellátás működtetése és finanszírozása. Nem véletlenül, hiszen az egyik legnagyobb újraelosztási rendszer, amelynek hatékonysága számos következményt hordoz. Nem csupán a társadalmi közérzet egyik legfontosabb befolyásoló eleme, de a humánerőforrás biztosítása, a gazdasági teljesítőképesség záloga is egyben. 

Ugyanakkor a civilizáció, a technológia, az orvosi diagnosztika, a gyógyszerkutatás,az egészségtudományok fejlődése jelentős mértékben megnövelte a születéskor várható élettartamot, egyidejűleg súlyos, új társadalmi igényeket, jelentős anyagi ráfordítást feltételező elvárásokat is támaszt az ellátó rendszerrel szemben.Mindezek mellett a digitalizáció és az IT széles körben való alkalmazása új lehetőségeket biztosít a szolgáltatás fejlesztésének szinte minden területén.

Összességében elmondható, hogy a haladás során az életévekben keletkezett pozitív következmény sokszor megoldhatatlan feladat elé állítja a költségvetésért felelős döntéshozót.Így kerülnek egyre magasabb szintre a döntések, ahol a szakmai és a gazdasági érvek helyes súlyaránya veszélybe kerül. (Ennek következménye volt a korábbi szlogen, amely szerint eleinte az egészségpolitika határozta meg az ellátó rendszer működését, majd a pénzügyi-, később a gazdasági-, még később pedig a politikaidöntéshozó.)

Tény az is, hogy a kedvező mértékben hosszabb élettartamot megelőző életvitel már visszamenőleg nem javítható, így az egészségben eltöltött életévek száma nem korrelál a hosszabb életkor időtartamával. Ezzel szoros összefüggésben az időskorúak, életszakaszuk végén 10-15 éven keresztül igénylik a teljes körű, magas színvonalú egészségügyi ellátást, ami iszonyatos nyomást helyez az ágazatra és a költségvetésre egyaránt.

Ennek tanúi, résztvevői vagyunk mi is Magyarországon. Minden érv amellett szól, hogy megoldást csak egy hosszú távú, kormányzati ciklusokon átívelő, jól átgondolt, folyamatosan irányított, és a végrehajtásábanszakértően felügyelt egészségpolitika adhat. Ennek minimálisan kötelező elemei az aktuális morbiditási és mortalitási struktúra, a (jelenleg progresszív) egészségügyi ellátó rendszer, a gyógyszerellátás, a szakmai humánerőforrás, az egészségbiztosítás, korrekt szociális ellátás, és a budget.

Ezek közül -hivatásom egyes elemeihez - csatlakozom az alábbiakban néhány észrevétellel:

Az egészségügyi ellátó rendszera legszélesebb igényeket kielégítő, a társadalom tagjaihoz legközelebb álló, humánus, gazdaságos és racionális színtere az alapellátás. A háziorvosi szolgálat, a gyógyszerellátás és a területi gondozó hálózat. Az egyre erőteljesebb gondokkal küszködő háziorvosi praxis hiátusai (magas életkor, ellátatlan-, üres körzetek száma, frissen végzettek néhány százaléka vállal háziorvosi munkakört) felerősítik a gyógyszerellátással és a gondozói hálózattal szemben támasztott szakmai és társadalmi elvárásokat. Az alapellátás minél kevésbé tud elvárt szerepének megfelelni, annál nagyobb nyomás hárul a járóbeteg-szakellátó és a fekvőbeteg rendszerekre. Ennek a jelenségnek vagyunk ma tanúi a várólisták és a megszűnő vagy vergődő, de mindenképpen erejük és lehetőségeik határait súroló területeken. 

Súlyosbítja a helyzetet, hogy az a társadalmi réteg, akiktöbbségben az ellátást és a személyes kontaktust igénylik főként nyugdíjasok vagy eltartottak, krónikus betegségekben szenvedők, akik önálló jövedelemmel nem rendelkeznek. Ők már visszamenőleg nem tudnak előtakarékoskodni és kockázatkezelő biztosítás sem áll rendelkezésükre. Így válik különös jelentőségűvé az állami és a magánellátás igénybevétele és finanszírozása között jelenleg tapasztalható diszharmónia, valamint a szociális ellátás hiátusai.

Minden tényező abba az irányba mutat, hogy az egészséget fenntartani, a betegségeket megelőzni, a szűrővizsgálatokat széleskörűvé tenni, a kórokot első soron diagnosztizálva lehetőleg definitíven ellátni, a gyógyulást,és ebben a beteg együttműködését figyelemmel kísérni a legszélesebb felületen szükséges. Ez pedig az alapellátás. Itt van esély a legmagasabb számban a pácienssel való találkozásra, a közvetlen kapcsolatra, a legszélesebb előzmény ismeretre, a humánus, hatékony és gazdaságos egészségügyi ellátásra. Itt dolgozik a háziorvos, a gyógyszerész és a szakellátó gondozó, továbbá helyben van a legfontosabb, maga a páciens. 

A tradicionális alapellátó szakgondozói területen (védőnő, szociális gondozó, gyógytornász, dietetikus, stb.) az évtizedes tapasztalatokon alapuló tevékenységek fejlesztését a társadalmi elfogadottság igazolja.Az alapellátás egészségtudományi diplomával és szakképesítéssel rendelkező szereplői a háziorvos és a gyógyszerész.

A háziorvosi ellátás, a szolgálat utóbbi években történő átszervezése, a folyamatos és egyre fokozódó erőforrás hiány, jelentős problémákat hordoz. A COVID időszak hihetetlenül nagy nyomása alatt felvetődő kérdések jórészt megmaradtak. A háziorvosi státus orvos körökben való népszerűségvesztése lassan ellehetetleníti a jogszabályban rögzített ellátáshoz való állampolgári jog (hozzáférés) esélyének érvényesülését.

Dr. Lénárd Rita a MOK korábbi alelnöke erről a kérdésről így vallott: „Egy nemrégiben közzétett felmérés eredményei szerint ma egy vizsgálat alatt az orvos átlagosan 18 másodperc után szakítja félbe a betegét, akinek tehát összesen ennyi ideje van egybefüggően elmondani a panaszait és feltenni a kérdéseit. Mivel a hatékony terápiának alapfeltétele, hogy a páciens megkapja a szükséges információkat a betegségéről, a kezelésről és a kilátásairól, fontos, hogy mindenre kitérjenek, ami ehhez kell.…….az orvosnak ugyanis az egész embert kell látnia, nem csak a betegséget.”

A gyógyszerész társadalom évtized óta felveti és hangoztatja az egészségügyi ellátó rendszerben való szerepvállalása erősítése igényét. Ennek létjogosultságát és eredményességét nemzetközi tapasztalatok hitelesen igazolják. A már említett COVID időszakban való, a társadalom és a döntéshozó által egyaránt elismert erőfeszítésünk sem hozta meg számunkra az egészségpolitika figyelmét. Felmérések tanúsítják a páciens kontaktusok arányát, amely szerint a gyógyszertári megkeresések száma ötszöröse a háziorvosi találkozásoknak. A találkozások átlagos időtényezője 9 perc(azaz 540 másodperc! 540=30x18).

Az alapellátó háziorvosi feladatkör rendkívül sokoldalú, az érintettek nyilatkozatai szerint igen széleskörű felkészültséget kíván. A háziorvos legyen jó emberismerő, kicsit pszichológus, jó kommunikátor, precíz diagnoszta, naprakész a terápiás lehetőségek terén. Mindezeknek a feltételeknek eleget téve bocsájtja útjára a pácienst, az esetek közel 80 %-ában gyógyszeres kezelést írva elő. Itt kezdődik a gyógyszerész szerepe, akinek a háziorvosi vizitnél jóval hosszabb időtartam alatt módja van követni a páciens sorsát. Elsősorban a gyógyszeres terápia menedzselése a feladat. Tudvalévő, hogy a betegnek lehetősége van egyidejűleg fennálló egészségi problémájával több (szak)orvossal is kapcsolatban állni, amely esetekben ugyancsak gyógyszeres terápiában részesül. Ezek együttes alkalmazása számtalan kölcsönhatást eredményezhet, ami jelentős mértékben befolyásolja a gyógyulási folyamatot, akár akadályozhatja azt, sőt új egészségkárosodási tényezővé is válhat. Mindezek mellett a beteg saját megfontolásból kiegészítő terápiákat is igénybe vehet az igen széles és bárhol hozzáférhető gyógyhatású készítmények szabad piacán. Ez utóbbi választásában az elektronikus tér - gyakran felelőtlen - „tanácsai” is segítik elhatározását. 

Minden abba az irányba mutat, hogy a háziorvosi gyógyító szándékot, a terápiát, a beteg együttműködés folyamatát felügyelni kell. Ezt tudja megtenni a gyógyszerész, aki amennyiben szükséges, jelzi az orvos felé az esetlegesen felvetődő problémákat. Szilárd meggyőződésem, hogy hatékony és gazdaságos, egészségnyereséget felmutató gyógyszeres terápia kizárólag így lehetséges. Ezt az utat ma a rendelkezésre álló IT lehetőségek is maximálisan támogatják.Így talán nem kellene megsemmisíteni évente több tonna felhasználatlan gyógyszerkészítményt, százmilliárdokat kidobva az ablakon. Erre a potenciális megtakarítás lehetőségre is figyelemmel, számos fejlett egészségügyi ellátó rendszerben a biztosító finanszírozza a gyógyszeres terápia menedzsment tevékenységet.

Ugyancsak ehhez a kérdéshez tartozik a beteg együttműködés kérdésének erősítése, amiben jelentős innovációs potenciál rejlik. Ebben a hozzáadott értékben szintén a gyógyszerészé a kulcsszerep. A páciens egészségtudatos megatartásának felépítése, a terápiában való felelős együttműködése az egészségbiztosító támogatáspolitikai irányelveinek kialakításában is iránymutató lehet. A támogatási kulcs meghatározásával terápiakövetésre, irányított és kontrollált életmódváltásra tudjuk ösztönözni a betegeket.

Számos tényező indokolja, hogy a gyógyszerügy kerüljön az egészségpolitika fókuszába

A gyógyszerkiadások egyik jelentős nagyságrendjét képezi a - legutóbbi időszakban is előtérbe kerülő - krónikus megbetegedésekben alkalmazott egyedi gyógyszeres terápiák költsége. A magas értékű, kiemelt támogatást élvező készítmények rendelése meghatározott időtartamra szóló szakorvosi javaslathoz kötött. Tapasztalataink szerint a páciensek számára a szakrendeléshez való hozzáférés több problémát vet fel. Amennyiben a szakorvos hosszabb időszakra (gyakran 6 hónapra) ad javaslatot, előfordul, hogy a készítmény alkalmazása időközben új terápiára módosul. Így a rendelt és kiváltott magas értékű készítmény egy része megsemmisül. Ha az időtartam rövid (1-2- hónap), a szakorvosi vizitre várakozás okán a beteg nem fér hozzá akiemelt támogatással rendelkező gyógyszeréhez. Ebben a helyzetben a gyógyszerész a jogosultságot az EESZT rendszeren ellenőrizve kapjon jogosítványt havi gyakorisággal a készítmény kiemelt támogatással való rendelésére, expedíciójára.

Ezzel is szoros összefüggésben a krónikus gyógyszeres terápiák alkalmazása körében szükségesnek tartjuk a terápia beállításában közreműködő fekvőbeteg ellátó intézmény klinikai gyógyszerésze, és a beteget lakóhelye szerinti illetékességgel ellátó közforgalmú gyógyszertár szakgyógyszerésze közötti intézményes kapcsolat kiépítését. Az egészségkárosodás mértékére figyelemmel a terápiák folyamatos figyelemmel kísérését, beteg állapotának követését szakmai és gazdasági szempontok egyaránt indokolják.

A gyógyszertár népegészségügyi találkozópont. Ebben a szerepkörében az egészségtudományi diplomával és szakképesítéssel rendelkező (összesen nyolc éves egyetemi kurzust végző) gyógyszerész a jelenleginél jóval hasznosabb tagja lehet az egészségügyi ellátó rendszernek. A magyar társadalom egészségi állapota okán is a jelenlegi egészségpolitika fókuszában szerepelnek a megelőzés, a szűrővizsgálatok és az egészség fenntartására való törekvések egyaránt. Ezek mindegyikében deklaráltan hasznos, jogosultságokkal rendelkező tagjai lehetünk az alapellátó praxisnak. A gyógyszerészi kar a gyógyszeres terápia menedzsment mellett hozzáadott értéket felmutatva felkészült éshatékony szerepet tud vállalni a prevenciós, és minimál intervenciós tevékenység végzésben, a vakcinációban, az optimális betegút menedzsment területén egyaránt.

Az egészségügyi ágazat valamennyi pozíciójához hasonlóan, humánerőforrás utánpótlásunk jelenleg problematikus. Meggyőződésem, hogy javasolt, a gyógyszerészi hivatást fejlesztő programjaink a jelenleg potenciálisan szóba jöhető X, Y és Z generáció tagjai érdeklődését felkeltve orvosolhatják a helyzetet.  Meggyőződésem, hogy ez hozza meg számunkra az elveszni látszó - nemzetközi viszonylatban tradicionális és előkelő helyen álló - megbecsülést az egészségügyi ellátó rendszer és a társadalom számára.