A gyulladásos bélbetegségben (IBD) szenvedők nagy részénél tartós gyógyszeres kezelésre van szükség a betegség kontrollálása és a remisszió fenntartása érdekében. A terápiás fegyvertárból leggyakrabban az 5-aminoszalicilsavat, a thiopurinokat és az alfa-tumornekrózis-faktor elleni monoklonális antitesteket (biológiai szereket) alkalmazzák, hiszen ezek mindegyikéről bebizonyosodott, hogy nagyon hatékonyak a remisszió fenntartása terén.

A klinikai gyakorlatban a gyógyszerszedési együttműködés (adherencia) zavara/hiánya – ami az IBD-ben szenvedők körében eléri a 30-45 százalékot – gyakran csökkenti e szerek hatékonyságát. Az adherencia zavara szignifikánsan növeli a fellángolások kockázatát, és alaposan megterheli az egészségügyi forrásokat. Ráadásul a jelenség rejtve is maradhat a rutinszerű orvos–beteg-találkozók során. Léteznek ugyan demográfiai és betegségfüggő tényezők, amelyeket elvileg használhatunk az együttműködési zavar szempontjából figyelemre érdemes betegek kiszűrésére, de az e téren publikált közlemények eredményei ellentmondásosak.

A nyáron közzétett ausztrál vizsgálat (Selinger ChP. Modifiable Factors Associated with Nonadherence to Maintenance Medication for Inflammatory Bowel Disease. Inflamm Bowel Dis 2013;19:2199-2206) szerzői két betegcsoport – ausztrál és brit betegek – körében határozták meg, hogy mely tényezők befolyásolják a gyógyszerszedési együttműködést IBD-ben, azzal a céllal, hogy befolyásolható faktorokat találjanak, amelyekkel a jövőben javítható az együttműködés aránya. 

Befolyásolható tényezők 

A potenciálisan befolyásolható tényezők közé tartozik az adagolás gyakorisága, a biológiai szerek esetében az alkalmazás módja, a betegséggel kapcsolatos tényezők közül a páciens ismeretei, szorongása, a gyógyszerekkel kapcsolatos hiedelmei, sőt akár az is, hogy belép-e valamilyen betegszervezetbe. Az irodalmi adatok szerint a napi adagolás és a beteg felvilágosítása javítja az együttműködési készséget, de konkrétan IBD-re vonatkozóan ezek hatékonyságát nem vizsgálták. Egy sokoldalú intervenciós programról kimutatták, hogy javítja az együttműködést az 5-aminoszalicilsav  esetében, csak a gyakorlati megvalósítása nehéz, mert nem derült ki, hogy a programnak pontosan melyik része hozta a hasznot. Az adherencia zavarának feltárásában valószínűleg kulcsszerepe van a betegek kezeléssel kapcsolatos hiedelmeinek, és ugyanez a tényező jelenti az egyik legígéretesebb beavatkozási pontot is. 

Módszerek és eredmények 

A kórházi járóbeteg-rendeléseken és gasztroenterológiai szakrendelőkben megforduló betegek postán kaptak felkérést, illetve kérdőívet, amelyet 34 százalékuk küldött vissza. A teljes kohorsz így 433 résztvevőből állt (263 ausztrál és 170 brit betegből), ám kiderült, hogy 77-en (17,8%) nem kaptak egyet sem a felmérésben szereplő gyógyszerek közül, így az elemzés 356 főre terjedhetett ki. Az adherencia szintjét külön-külön értékelték az  5-aminoszalicilsav, a thiopurinok és a biológiai szerek csoportjában a Medicine Adherence Report Scale (MARS) felhasználásával (a megfelelő adherenciát a 16 pontnál nagyobb értékkel definiálták). A gyógyszerekkel kapcsolatos hitek-hiedelmek értékeléséhez a Beliefs about Medicines Questionnaire-t használták, amely a betegeknek többek között az alábbi kijelentésekre adott reakcióját dolgozta fel: „Az egészségem jelenlegi állapota ettől a gyógyszertől függ”; „Néha aggódom, hogy túlságosan ettől a gyógyszertől fog függeni az állapotom”.

Adherenciazavart a 356 főből 102-nél állapítottak meg (28,7%). Az együttműködési készség annál jobbnak bizonyult, minél agresszívabb terápiát kapott a beteg (medián MARS-ponszám: 5-ASA: 18; thiopurinok: 19; biológiai szerek: 20). Az adherenciazavar nem állt kapcsolatban a szorongással vagy depresszióval, és a páciens betegségéről való ismereteivel sem.

A jól együttműködő betegekben szignifikánsan erősebb volt a meggyőződés a terápia szükségességéről, és statisztikailag trendszerű mértékben kisebb szorongást állapítottak meg náluk gyógyszerükkel kapcsolatban. A betegszervezethez tartozás erősítette az adherenciát. 

Megbeszélés 

Ez az első átfogó vizsgálat, amely a gyógyszerszedési együttműködés potenciálisan befolyásolható tényezőit elemzi IBD-ben. Az alkalmazott MARS-pontrendszer jól korrelál az adherenciával, amit az is alátámaszt, hogy a betegek beszámolói és a gyógyszervérszint-eredmények 96 százalékban összhangban álltak.

A megállapított, közel 30 százalékos adherenciazavar hasonló az egyéb közleményekben leírtakhoz. Az együttműködési készséget nagyban függőnek találták a gyógyszercsoporttól, minél agresszívabb kezelést alkalmaztak, annál jobb lett az adherencia. Az adherenciazavar így leginkább a legenyhébb ( 5-aminoszalicilsav) terápián lévő betegeknél fordult elő (35%). Az agresszívabb kezeléssel járó jobb adherencia magyarázataként a betegség súlyosságának tudatosulása állhat, amelyhez hozzájárulnak a betegség súlyosságát jelző markerek (súlyosabb tünetek, kórházi felvétel szükségessége, szteroidok szükségessé válása stb.).

Van néhány nem módosítható faktor is, ami szintén hozzájárulhat az adherenciazavar felismeréséhez. A CD diagnózisa jobb adherenciát jelent mint az UC megállapítása, ami nagyrészt a két IBD-forma eltérő kezeléséből ered (CD-ben ritkább az 5-ASA, gyakoribb a thiopurinok és a biológiai szerek adása).

A kezelő orvosoknak tudniuk kell, hogy az adherencia zavarra leginkább az 5-aminoszalicilsav terápia mellett számíthatnak, és kisebb mértékben a thiopurinokkal is. A szerzők két potenciális beavatkozási lehetőséget neveznek meg: az egyik, hogy határozottan javasoljuk a betegszervezetekhez való csatlakozást, mivel ez olcsó, ismereteket és lelki támogatást biztosít, ami mind javítja a gyógyszerszedési pontosságot. A másik a gyógyszerekkel kapcsolatos tévhitek eloszlatása, elsősorban személyes tanácsadással.