(...) Feltéve, hogy mégis kapnának itthon az államtól tanácsadói munkát a gyógyszertámogatások területén: mit mondanának a nemzetközi megbízások tapasztalataival felvértezve? Mit lehetne jobban csinálni a finanszírozói oldalon?

A legnagyobb problémának most azt gondolom, hogy bizonyos kérdésekkel nálunk az állam szemlátomást egyáltalán nem foglalkozik. Fel kellene ismerni a gondot, és azt is, hogy mekkora a nagyságrendje, és hova vezet.

Például?

Az elmúlt 25 évben a gyógyszertámogatás modellje nagyjából az volt, hogy a generikus gyógyszereknek folyamatosan megy le az ára, mert egy kvázi inflációmentes környezetben, stabil árfolyamok mellett egyre olcsóbban állítják őket elő – a drága új készítményeket pedig ebből a megtakarításból tudjuk finanszírozni. Csakhogy a gyakori és nagy szabadalmi lejáratok kora elmúlt, az újonnan érkező gyógyszerek egyre drágábbak lettek, utána pedig 2020-ban beütött a Covid, és kiderült, nem fenntartható, hogy minden gyártási folyamat Kínában meg Indiában kezdődik, csak mert – egyebek mellett a környezetszennyezés tolerálása miatt – ott ez olcsón megoldható. Ennek a paradigmának vége, új alapokra kell helyezni a rendszert. Ez az egész világra igaz, de itthon sem véletlen, hogy gyakorlatilag leállt az új gyógyszerek befogadása, és a jelek szerint az egyedi méltányosság nevű kiskaput is próbálják bezárni.

A fő különbség Magyarország és a nyugati államok között, hogy ott sokkal tudatosabban állnak ehhez a helyzethez, mi meg mintha még nem fogtuk volna fel, mi történik. Azzal foglalkozunk, hogy szentségtörés, ha a gyógyszergyártók árat akarnak emelni, és sporadikus esetekben fél év alkudozás után, amikor már ellátási problémák vannak, esetleg megtehetik. Értem, ha a döntéshozónak fáj az áremelés, de meg kell nézni, mi az oka, és mi a következménye annak, ha nem történik meg. (...)

Mit gondol az eredményalapú gyógyszer-finanszírozásról? Tényleg az a jövő?

A 2000-es évek végén sokat beszéltem róla, és komolyan is gondoltam, hogy működőképes. Tizenöt év elteltével viszont látszik, hogy ha zsákutcának túlzás is lenne nevezni, nem igazolta a várakozásokat. Az egészségnyereség ugyanis gyakran nem egyszerűen megítélhető dolog, drága mérni, így esetleg többe kerül a folyamat, mint amennyi a remélt megtakarítás. Tehát ha az elv jó is, a megvalósítás nem költséghatékony. Márpedig minek fordítsunk egy csomó pénzt méregetésre, ha a törzskönyvezési eljárás során már a legmagasabb standardok szerint ellenőrizték, hogy mit tud a gyógyszer? (...)

A teljes interjút ITT olvashatja