hirdetés
hirdetés
2020. október. 28., szerda - Simon, Szimonetta.
hirdetés

A torta visszaosztása

Patikapiac: pro és kontra

Amennyiben a kormánypárt az utolsó pillanatban sem nyújt be egyéni képviselői módosító indítványt, búcsút vehetünk a Molnár-féle reformkísérlet egyetlen, maradéktalanul végrehajtott elemétől, a liberalizált patikapiactól. A hivatkozási alap ezúttal is a lakosság, holott a jövedelmezőség kormányzati javítása helyett az egykor volt piaci monopólium visszaállításáról van szó.

hirdetés

A rendszerváltásig mindössze 1400 patika biztosította a lakosság többé-kevésbé zökkenőmentes gyógyszerellátását, egyetlen nagykereskedő közreműködésével. Éles váltást e hiánycikkekben is bővelkedő helyzetben alapvetően két döntés hozott: egyrészt a nagykereskedelem liberalizálása, másrészt a szabad gyógyszertár-alapítás lehetőségének megteremtése 1990-ben. Az intézkedés eredményeként 550 úgynevezett jogelőd nélküli patika alakult, többségében a pénzügyi hátteret adó befektetők, s a szakmát képviselő gyógyszerészek összefogásával. E vállalkozások előnye abból adódott, hogy nagykereskedők tucatjaitól rendelhették meg készleteiket, miközben az állami tulajdonú patikák kizárólag az adott megye egyetlen gyógyszertári központjának adhatták le rendeléseiket. S míg itt egyre több volt a hiánycikk, a magánpatikákban gyakorlatilag minden beszerezhető volt.

Újabb éles fordulatot 1994 hozott. Ekkor fogadták el a gyógyszertárak létesítéséről és működtetéséről szóló törvényt, amely nemcsak újabb patikák alapítását tette lehetővé, hanem a meglévő államiak privatizálását is. Az úgynevezett patikatörvényt osztrák és német minták alapján fogalmazták meg. Éles szakmai vita ennek során elsősorban arról zajlott, hogy személyi vagy reál jogú rendszert vezessenek-e be. Mindkettőre volt példa, nemcsak a gyógyszerellátás hazai történetében, de a nemzetközi gyakorlatban is. A reáljog lényegében azt jelenti, hogy befektető is birtokolhat patikát, amennyiben gyógyszerészre bízza annak szakmai irányítását. A személyi jog ennél szorosabb köteléket jelent patikus és patika között, mivel gyógyszertárat kizárólag személyi joggal rendelkező gyógyszerész működtethet, az 1994-es jogszabály ráadásul az adott vállalkozásban dolgozó patikus(ok)nak minimum 25 százalékos kötelező tulajdoni hányadot is előírt. Azzal pedig, hogy kijelölték, mennyi lakosra – ötezer –, egymástól milyen távolságra – 250–300 méter – jöhet létre egy-egy patika, valójában leosztották a piacot, amit az is jelez, hogy 2001-ig mindössze 25 új gyógyszertár kapott működési engedélyt.

Kezdődik a harc

Magyarországon deklaráltan nem reprivatizáció zajlott, a gyógyszerészek esetében azonban mégis hasonló íze lett a dolognak, azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy nem az egyes volt tulajdonosokat igyekeztek kártalanítani, hanem a szakma egészét. Az ország néhány pontját kivéve többé-kevésbé simán zajlott le a magántulajdonba adás, a patika személyi jogos tulajdonosa általában a már korábban ott dolgozó gyógyszerészek közül került ki, nem egy helyen a munkahelyi közösség közösen privatizált. Az induló vállalkozások talpon maradását nem csak az igen kedvezményes állami hitelkonstrukciók segítették. Kezükre játszott, hogy erős piaci verseny zajlott az akkor még szép számmal jelen lévő nagykereskedők között, akik azzal igyekeztek erős pozíciókat kiépíteni maguknak, hogy utólagos fizetésre biztosították az induló gyógyszerkészletet, nem beszélve a lineáris – a készítmény árával együtt emelkedő – árrésekről.

A patikusok a bő bevételből sokat forgattak vissza, ennek köszönhető Magyarország mindmáig európai színvonalú patikahálózata. A szakmai közösséget azonban többféle belső ellentét feszítette. Nemigen békültek meg egymással a jogelőd nélküli, illetve a kilencvenes évek közepén tulajdonossá vált gyógyszerészek, miközben közös ellenséggé nőtték ki magukat a kezdetektől jelen lévő patikaláncok, majd azok a kórházi gyógyszertárak, amelyek utcára nyitva, közforgalmúként kezdtek működni – a jogi slendriánság miatt mentesülve számos, a többiekre kötelező, szigorú jogszabály betartása alól. A viták tétje minden esetben az egy-egy patikára eső forgalom csökkenése volt, mivel a működési feltételek folyamatosan szigorodtak.

A tb támogatásban részesülő gyógyszerek árrése például degresszívé vált, ráadásul ötezer forint felett 850 forintban maximálták e patikai bevételt, az OEP utófinanszírozásra állt át, egyre több feladat elvégzéséhez kötve a patikák finanszírozási szerződését. A szakma évek óta hurcolt gondjai pedig nemigen akartak megoldódni: a jövedelmezőség csökkenése miatt rosszabb helyzetbe kerültek a kispatikák, folyamatosan vita tárgya volt az ügyeleti ellátás, miközben gyakorlatilag a szakítás határára jutott a szakma két csoportja, a kórházakban és a közforgalomban dolgozó gyógyszerészek. A patikák között egyre élesebbé vált a piaci harc, bár a küzdelem ekkor még nem a túlélésért, inkább a korábbi gazdasági, pénzügyi pozíció fenntartásáért zajlott. Ekkor vette kezdetét a működtetés racionalizálása, a nagyvonalú készletezés visszafogása. Eleinte a több tízezer forintos gyógyszerekért kellett visszaballagniuk néhány óra múlva – vagy másnap – a betegeknek, az értékhatár azonban az idő előrehaladtával egyre lejjebb csúszott.
Ebben a helyzetben jelent meg a Molnár Lajos-féle liberalizációs törvény.

Molnár Lajos közbeszól

A piac liberalizálása egyrészt pontosan illeszkedett az ágazatot ekkor irányító szabaddemokraták programjába, de a döntés meghozatalában az egészségügy egészére felvállalt neoliberális koncepció mellett nyilván súlyos szerepet játszottak azok befektetők, akik jó üzletet láttak a gyógyszer-kiskereskedelemben. A törvény lényegében szabaddá tette a patikaalapítást, jelzésértékűen megtartotta ugyan a demográfiai (5000 fő) és geográfiai (250–300 méter) feltételeket, ezek azonban néhány ígérettel – folyamatos készenlét, házhoz szállítás, internetes megrendelés biztosítása stb. – könnyedén átugorhatók voltak. Szabaddá tették az integrációt – a patikaláncok alakítását –, mindössze versenyjogi korlátot állítva útjukba. A patikagründolási lázzal megkezdődött a gyógyszer-kiskereskedelmi torta újraosztása. Összesen 618 új gyógyszertár alakult, a GKI 2010 őszén készült vizsgálata azonban cáfolja azt az állítást, hogy a piacra lépési korlátok felszámolásának eredményeként 600 patika ment csődbe. Valójában 223 szűnt meg, így a piacbővülés 400-ra tehető.

A bajok gyökerét azonban elsősorban az okozta, hogy a kormány ugyanazzal a törvénnyel, amellyel a piac újraosztására ösztönzött, megkezdte a felosztandó torta kisebbre szabását. A támogatott termékek közötti árverseny egyre élesebbé válása a patikai bevételek további csökkenéséhez vezetett, miközben a beköszöntött gazdasági válság a recept nélkül kapható – az árrést némileg növelő – termékek piacát vetette vissza. Alig két esztendő alatt – 2008-ra – az egy patikai alkalmazottra jutó adózott eredmény 1,8 millióról 406 ezerre csökkent, s a patikai árrés-tömeg még tavaly sem érte el a 2006-os szintet. A támogatott gyógyszerek árának polarizálódása miatt – drága innovatív, egyre olcsóbb generikus készítmények – a 2004 óta változatlan sávos árrés-rendszerből felül és alul egyaránt „kicsúsznak” a gyógyszerek, amelyek 43 százaléka már a maximált 850 forintos kategóriába esik. A patikák nagykereskedőkkel szembeni lejárt – 30 napon túli – tartozása több mint 16 milliárd forint, a vállalkozások közel 26 százaléka – 557 – veszteséges.

A támadások célkeresztjébe a pénzügyi befektetők és a patikaláncok kerültek. Ami az utóbbiakat illeti, csupán apró szépséghibája a történetnek, hogy nem ismerjük sem a fellelhető patikaláncok, sem a „láncra fűzött” patikák pontos számát, mint ahogy azt sem, mennyi patika egy akolba terelésétől beszélhetünk patikaláncról. A terep persze nem teljesen ismeretlen, hiszen a láncok egy része a kilencvenes évek elejétől működik Magyarországon, újdonságnak inkább a gyógyszer-nagykereskedők patika-működtetőként való megjelenése számít. Megesett, hogy erre kényszerből került sor, mint például a Hungaropharmának eladósodott Alma patikák esetében, s persze van példa tudatos piacépítésre is. A kutatások szerint a patikaláncok elleni harcnak az a bibije, hogy szinte lehetetlen végleg megszabadulni tőlük, „virtuális láncként” újból és újból összeszerveződhetnek. Ráadásul a szakmai megítélés felettébb sajátos, sokan úgy vélik, hogy az a lánc, amihez ők tartoznak, egyáltalán nem olyan lánc, mint ami ellen küzdeni kell.

A vizsgálatok rendre cáfolják azt is, hogy a vidéki kispatikák a liberalizációnak estek áldozatul. Elsorvadásuk és megszűnésük ugyanis már 2006 előtt megkezdődött – éppen a jövedelmezőség csökkenése miatt. E tényt egyébként egyetlen komoly vizsgálat sem cáfolja, sőt, azt állapították meg, hogy a kispatikák piacán 2006-tól nem történt lényeges változás, mivel a megszűnt személyi jogos gyógyszertárak helyén rendre fiókpatikák nyíltak. A rendelkezésre álló friss adatok szerint a piacnyitás igazi vesztesei a nagyobb forgalmú patikák voltak. Az újak éppen azért nyitottak rájuk, mert volt forgalom, amit elszipkázhattak.

Új kormányhoz új program kell

A hivatalba lépő kormány a Nemzeti Együttműködés Programjában új gyógyszer-kiskereskedelmi stratégiát hirdetett meg, mondván, a kispatikák megmaradása nem csak egészségpolitikai, nemzetpolitikai cél is: nélkülük nincs élhető vidék. A T. Háznak benyújtott salátatörvényben ennek megfelelően gyakorlatilag visszaállítják a Molnár Lajos előtti állapotot, némileg még szigorítva is azon. Más kérdés, hogy vajon a jövedelmezőség biztosítása nélkül valóban visszafordítható-e az idő kereke, miközben nem tudni, hogy ha a kiskereskedelmi gyógyszerpiacról működtetőként és tulajdonosként kitiltják a gyártókat és a nagykereskedőket, vajon miért nem teszik meg ugyanezt az orvosokkal? A következetlenségek közé tartozik továbbá a tiltás egyoldalúsága. A gyógyszerészek ugyanis foglalkozhatnak nagykereskedelemmel, horribile dictu, akár gyógyszert is gyárthatnának.

Valamit azért tudhattak a mélyben lezajlott piaci folyamatokról a jogszabály-tervezet megfogalmazói, ellenkező esetben nem négyben maximálják az egy gyógyszerész által működtethető patikák számát, ami ráadásul csak részben rímel az e tekintetben mintának tekintett német szabályra. Ott ugyanis egy közforgalmú, s annak három fiókpatikájáról szól a törvény, míg a hazai javaslat nem tesz ilyen különbséget, így a négy közforgalmú patika mellett akár további négy – vagy több – fiókgyógyszertárat is működtethet egyazon személy – bár ez nyilván nem számít majd láncnak.

Befektetői, működtetői körökben a legnagyobb vitát az a passzus váltotta ki, amelynek értelmében 2014 január elsejéig a személyi jogos gyógyszerész – vagy vele együtt az alkalmazott gyógyszerészek – üzletrészét 50 százalék fölé kell emelni az adott vállalkozásban. Hasonló kezdeményezésre egyébként volt már példa, 2001-ben az akkori egészségügyi miniszter, Mikola István fogalmazott meg egy, a fentiekhez kísértetiesen hasonlító jogszabályt 2007-es céldátummal. Helyette azonban a molnári törvénykezés jött.

Jogi szakértők meglátása szerint a tulajdon fenti átruházása – amennyiben megfelelő kártalanítással párosul – nem alkotmányellenes. Más kérdés, ha a feleknek nem sikerül megállapodniuk az üzletrész árában. Ebben az esetben ugyanis 2014 január elsejétől a patikának végelszámolással be kell szüntetnie működését.

A szövetségbe tömörült hálózatiak nem adják fel ilyen könnyen. A szervezet elnöke, Korodi Karolina szerint, ha eredeti megfogalmazásában fogadják el a fenti paragrafust, perelni fognak, ha kell, országhatáron túl is. Egyelőre abban a rendszerváltás környéki alkotmánybírósági határozatban bízhatnak, amely kimondta: rendkívüli helyzet hiányában alkotmányellenes az érvényes szerződésekbe történő beavatkozás.

A T. Ház döntésére azonban nemcsak a patikusok kíváncsiak. Az eredeti passzus elfogadásával ugyanis fel kell tenni a kérdést: mi és milyen mértékben garantálja a jövőben a magántulajdon védelmét?...

Horváth Judit
a szerző cikkei

hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés
hirdetés