hirdetés
hirdetés
2022. december. 07., szerda - Ambrus.
hirdetés

Glükózszenzor és inzulinpumpa, otthoni laboratórium

Az életmódbeli tényezők mindig fontosak lesznek

Az Egészség Világnapjának – melyet minden évben április 7-én ünnepel az Egészségügyi Világszervezet (WHO) – idei témája a diabétesz. A Medical Tribune prof. dr. Barkai Lászlóval, a Magyar Diabetes Társaság elnökével készített interjúját idézzük fel.

hirdetés

Mi az oka, hogy a cukorbetegek 10–20 százaléka használja csak az egyik leghatékonyabb terápiás módszert, hogyan halad a mesterséges pankreász fejlesztése, és milyen előrelépéseket ért el a diabetológusok szakmai szervezete az elnöksége alatt? – többek között ezekről a témákról beszélgetett a Medical Tribune prof. dr. Barkai Lászlóval, a Magyar Diabetes Társaság elnökével, a Velkey László Gyermekegészségügyi Központ igazgatójával, a Miskolci Egyetem Egészségügyi Kar Elméleti Egészségtudományi Intézet intézetvezető egyetemi tanárával.

A Magyar Diabetes Társaság 2011-ben alkotta meg a Nemzeti Diabétesz Programot, amiben vázolták, hogy milyen lépéseket szükséges megtenni a betegek hatékonyabb ellátása, a betegség és a szövődmények megelőzése érdekében. Megtörténtek ezek a lépések?

– Az egészségügyi államtitkárság kezdeményezésére indult 2010-ben a Semmelweis Terv, aminek az volt a fő célkitűzése, hogy a nagy morbiditással és mortalitással járó népegészségügyi betegségek szakmai programját összefogja. Ennek részeként készítettük el a diabéteszprogramot, azonban úgy tűnik, hogy a Semmelweis Terv nem valósul meg.

A szakma részéről történtek lépések, a szemészekkel közösen elindítottuk a telemedicinális retinopátiaszűrő programot, kidolgoztuk a kockázatalapú szűrés módszertanát, amit a felnőttkori alapellátásban lehet használni. Elindítottuk a Magyar Diabetes Társaság Diabetológus Orvosa licencképesítést, így ma már minden orvosegyetemen lehet akkreditált vizsgát tenni. A diabéteszes láb, mint szövődmény elkerülése érdekében a társaságon belül belgyógyászok, sebészek és szakdolgozók közreműködésével megalakult a Diabéteszes láb munkacsoport, és létrehoztuk a főiskolai podiáterképzést a Miskolci Egyetem Egészségügyi Karán.

Journal of Physical Activity and Health című szaklapban megjelent tanulmány – If Exercise is Medicine®, Where is Exercise in Medicine? Review of U.S. Medical Education Curricula for Physical Activity-Related Content – szerint az USA orvosegyetemeinek 82%-át úgy lehet elvégezni, hogy a leendő orvos egy szót sem tanult a fizikai aktivitás egészségvédő és gyógyító hatásával kapcsolatban. Mit gondol, nálunk mi a helyzet e téren, és a cukorbetegek hány százaléka mozog rendszeresen?

– Az 1-es típusú cukorbetegség megelőzésére nincsenek módszereink, de ott is hasznos a rendszeres fizikai aktivitás, ami a kezelés harmadik pillére az inzulinon és a diétán kívül. A 2-es típusú diabétesz esetén egyértelműen bizonyított, hogy a rendszeres fizikai aktivitás 30-40%-os valószínűséggel megelőzi a kórkép kialakulását. De ha nem sikerül megelőzni, az is óriási jelentőségű, hogy eltolja a manifesztációjának idejét: nem mindegy, hogy 10 évvel korábban vagy későbben jelenik meg a betegség. A vizsgálatok szerint pl. ha diabéteszt megelőző állapotban prevenciót végzünk gyógyszerrel – metforminnal –, vagy gyógyszeres beavatkozás nélkül sportolni kezd az illető, a rendszeres fizikai aktivitásnak nagyobb a hatékonysága.

A kezelésben legalább ilyen fontos a rendszeres fizikai aktivitás: hatására kedvezőbben alakul az anyagcsere, kevesebb gyógyszerre van szükség, és kevesebb a szövődmény is. Mindezek ellenére pusztán 10 és 20 százalék közé tenném azoknak a cukorbetegnek az arányát, akik annyira rendszeres fizikai aktivitást végeznek, hogy annak már kedvező hatása van az anyagcseréjükre.

Holott ha ilyen hatékonyságú gyógyszerünk lenne, azt igen széleskörűen reklámoznák…

– Valóban, az orvosképzés és a továbbképzés kurrikulumában nagyon kevés helyet kap a testmozgással kapcsolatos ismeretanyag, az orvoslás világszerte gyógyszercentrikus, a képzésben főleg receptorokról, farmakokinetikáról tanulunk, és csak általánosságban beszélünk a testmozgás fontosságáról. Azt látom, hogy az orvosok nem tekintik sajátjuknak ezt a hatékony eszközt, holott az orvosoknak ráadásul példát is kéne mutatniuk: nem szabadna sem elhízniuk, sem dohányozniuk, és maguknak is sportolniuk kellene. A MOTESZ megkereste társaságunkat, és a Magyar Sportorvostársaság kezdeményezésére talán létre fog jönni egy interdiszciplináris fórum, ami azzal fog foglalkozni, hogy a krónikus népegészségügyi betegségek megelőzésében, kezelésében milyen óriási szerepe van a testmozgásnak.

Mi a véleménye, milyen jelentősége van a közelmúltban megjelent testsúlycsökkentő hatású antidiabetikumoknak?

– A testsúlynövekedés elkerülése vagy lehetőség szerinti csökkentése központi kérdés a diabétesz terápiája során. Sajnos számos, cukorbetegség kezelésében használatos gyógyszer mellékhatásaként testsúlynövekedés jelentkezik, ezért már az is jó, ha olyat fejlesztenek ki, aminél nem jelentkezik ez a nemkívánatos hatás. Ha egy szer szedése mellett ráadásul még enyhe testsúlycsökkenés is tapasztalható, az annak a szernek az alkalmazása mellett szól – van ilyen tulajdonságú inzulinkészítmény és tabletta is, de az inzulinok általában növelik a testsúlyt, mert ha a beteg többet eszik, több inzulint is használ, az pedig elősegíti a zsírszövet szaporodását.

Mitől függ, hogy egy inzulin növeli-e a testsúlyt, vagy inkább csökkenti?

– Minden inzulin anabolikus hatású, tehát a testsúlynövekedés irányában hat. A testsúlycsökkentő hatással kapcsolatban óvatosan kell fogalmazni, mert átlagosan fél-egy kilóról van szó, de persze a kicsinek is örülni kell. A hatás mechanizmusát egyelőre nem ismerjük; egyes feltételezések szerint a molekulaszerkezete miatt jobban be tud hatolni a májba, így jobban kifejtheti a hatását. Ez azért fontos, mert az inzulint nem a portális rendszerbe adjuk, hanem szubkután, a betegek jelentős része túl van inzulinozva, emiatt a hipoglikémia elkerülése érdekében többet kell enniük, következményesen elhíznak.

Az életrajzában olvastam, hogy foglalkozott a genetikai faktorok patogenetikai szerepével, az egyes szövődményformák egymással való kapcsolatával és prognosztikai jelentőségével. Mit lehet ma tudni a diabétesz és szövődményei hátterében álló genetikai tényezőkről?

– Az 1-es típus kialakulásáért kb. 40–50%-ban felelős a genetika, 2-es típus esetén 80–90%-ban, azonban a mai világban döntő mértékben a környezeti tényezők segítik elő a 2-es típusú kór szaporodását – a kalóriadús táplálkozás és az elhízás, a mozgásszegény életmód eredményeként. Az 1-es típus kialakulásában is jelentős szerepe van a környezeti tényezőknek, azonban azokról ma még igen keveset tudunk. Mind az 1-es, mind a 2-es típusú diabétesz – az 1-es típusú kór néhány igen ritka monogénes formájától eltekintve – több gén által meghatározott betegség, és a szövődmények kialakulása is genetikai meghatározottságot mutat. Mi korábban azt vizsgáltuk, hogy az angiotenzinkonvertáló enzim (ACE) génjének polimorfizmusa befolyásolja-e a veseszövődmények kialakulását. Nem fedeztünk fel ilyen összefüggést, viszont azt találtuk, hogy a vérnyomás 24 órás apró eltérései genetikailag meghatározottak, és az ACE-gén polimorfizmusa – legalábbis gyermek- és serdülőkorban – befolyásolja a vérnyomás cirkadián ritmusát, ami a későbbiekben hozzájárulhat a veseszövődmény kialakulásához.

A dohányzáson, illetve egyes gyógyszerek, így pl. a pszichofarmakonok, a sztatinok vagy az antibiotikumok mellékhatásán kívül milyen további környezeti tényezők segítik elő a cukorbetegség kialakulását?

– A dohányzás szerepe egyértelmű. Az 1-es típusban felmerül továbbá a táplálkozási tényezők, pl. a korai tehéntejtáplálás szerepe. Epidemiológiai tanulmányok alapján észlelték, hogy a korai tápszeres táplálásban részesült csecsemők esetében a későbbi életkorban nagyobb valószínűséggel alakul ki cukorbetegség (a tápszereket tehéntejből készítik), de ez ma még nem eldöntött kérdés. Egy másik hipotézis szerint pedig egyes vírusok változtatják meg az immunrendszer működését úgy, hogy az a saját szövetek, a béta-sejtek ellen fordul. De egyértelműen ezt sem tudjuk bizonyítani. A sztatinokkal és az antibiotikumokkal kapcsolatban azt tudom elmondani, hogy az irodalomban számos olyan epidemiológiai következtetés van, ami még nem jelent egyértelmű evidenciát, mivel statisztikai megfigyelések alapján nem lehet ok-okozati összefüggést kimondani. Ezek csak felvetések és nem bizonyított tények.

Ön szerint melyek a közelmúlt legjelentősebb áttörései a diabétesz diagnosztikájában, terápiájában?

 – Ígéretes a mesterséges pankreász, azaz a több napig folyamatos szöveti glükózkoncentráció-mérést lehetővé tevő szenzorok és hordozható inzulinpumpák együttesének a fejlesztése, továbbá fejlesztés alatt állnak azok az algoritmusok, amelyek zárttá teszik ezt a kezelési kört, és lehetővé teszik, hogy a pumpa a glükózmérés eredményének a függvényében adagolja a hormont. Talán még ígéretesebb, amikor nemcsak inzulint adagol a pumpa, hanem glukagont is. A betegség előrehaladásával ugyanis a cukorbetegek glukagonszekréciója is károsodik, és nem tudja kivédeni a hipoglikémiát. A matematikai modellel kapcsolatos nehézséget az adja, hogy nemcsak az aktuális vércukorszintet kell figyelembe venni, hanem azt is, hogy az fölfelé vagy lefelé mozog-e, mit evett vagy mennyit mozgott a beteg, milyen fronthatások vannak stb. Annyi tényező befolyásolja a szervezet aktuális inzulinigényét, hogy nehéz olyan algoritmust kialakítani, ami mindezt figyelembe veszi. A mesterséges pankreásszal egyelőre odáig jutottak, hogy éjszaka alkalmazva kiegyensúlyozott, stabil vércukorszintet lehet biztosítani, azaz kivédhető az éjszakai hipoglikémia. Olyan vizsgálatok is vannak, amelyek alkalmazását nemcsak kórházi körülmények között, hanem a való életben – pl. diabéteszes gyermekek táboroztatása kapcsán – nézik, és ezek szerint is jobb anyagcserekontrollt lehet elérni általa, jobban elkerülhető a kezelés mellékhatásaképp fellépő hipoglikémia. Az elmúlt évtized óriási áttörése a laboratóriumi pontosságú otthoni vércukormérés lehetősége, a gyógyszeres terápia területén pedig jelentős előrelépésnek tartom, hogy szélesedett a 2-es típus kezelésének tárháza – megjelentek az inkretinalapú kezelések, a vese cukorürítését fokozó szerek, az inzulinnal kezeltek esetében pedig az inzulinanalógok egyre szélesebb köre, amelyek révén egyre jobban meg tudjuk közelíteni a fiziológiás inzulinszükségletet. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ezzel a fejlődéssel együtt sem kerülhetők meg az életmódbeli tényezők a cukorbetegség megelőzésében, terápiájában, sőt, semmilyen olyan átütő eredménnyel nem rendelkezünk, ami afelé mutatna, hogy az életmódbeli tényezők valaha is figyelmen kívül hagyhatók lesznek.

Dr. Kazai Anita
a szerző cikkei

(forrás: Medical Tribune)
hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés