hirdetés
hirdetés

A vény nélkül kapható (OTC) szerek története Magyarországon

Ahhoz, hogy az OTC gyógyszerek történetét megértsük, elsőként mélyebben kell megértenünk társadalmunk orvoslással és gyógyszeres terápiákkal kapcsolatos viszonyát, szakítva azzal az üdvtörténetszerű interpretációval, amit orvos-, illetve gyógyszerésztörténetnek szoktak nevezni.

hirdetés

Ami például a gyógyszeres terápiát illeti, erről az a leegyszerűsített kép él bennünk, hogy ez tisztán természettudomány, a szerves kémia, az orvosbiológia és a gyógyszeripar szerelemgyereke; egyik tudósgeneráció a másik után fedezte fel áldozatos munkával a jobbnál jobb és biztonságosabbnál biztonságosabb gyógyszereket a szenvedő emberiség üdvére…

Először is, mi a felvilágosodás korszakának gyermekei vagyunk, akiket mind valósan, mind látszólagosan tudományos szellemben, a rációt középpontba helyezve neveltek. Azonban a hétköznapok világában a magas kultúra minden produktuma vulgarizálódik, hiszen a tudományok olyan mélységű és naponta tovább mélyülő ismeretekkel rendelkeznek, amelyeket csak a szűk specialisták képesek megérteni. Mindenki más torz, leegyszerűsített módon érzékeli a világot, beleértve magukat a specialistákat is, az övéken kívüli minden más területen.

A gyógyszeres terápia esetét tekintve minden gyógyszer elválaszthatatlanul adott társadalmi környezetben született és születik, és a társadalmi környezet tudománynak tűnő köntösben olyan tulajdonságokkal ruházhatja fel az adott gyógyszert (lásd pl. a marketinget), amellyel ténylegesen nem mindig rendelkezik. Ezt más társadalmak nem feltétlenül ismerik el. Így például hatalmas különbségek lehetnek gyógyszerek javallatait illetően kontinensek (USA–Európa), angolszász és kontinentális európai, észak-európai és délebbre fekvő országok, keleti és nyugati európai uniós tagállamok, valamint az Európai Unió és a posztszovjet térség között.  Egyes régiókban hihetetlenül sikeres gyógyszerek esetleg hatástalannak ítélve máshol nincsenek is forgalomban, vagy csak sokkal szűkebb javallatokkal. Ilyenkor viszont egyes javallatok, mint a gyógyszerre tapadt, valódi természettudományos alapokat olykor nélkülöző, társadalmi (adott esetben gazdasági) értékek orvostudományként működnek, és szinte mindenki ennek is fogadja el ezeket.

De van ennél szofisztikáltabb vulgarizálása is a tudománynak, pl. a határértékek. Vehetjük példaképpen a láz határértékét, amely számos orvos és laikus szemében abszolútumként létezik, úgy funkcionál, mint a kioldógomb, azaz, ha ezzel találkoznak, az már automatikusan cselekvést, általában farmakoterápiás beavatkozást vált ki, tengernyi értelmetlen kezelést, mellékhatást és felesleges gyógyszerfogyást is generálva a kellő mérlegelés hiánya és egyéb okok miatt.

Mindezt távolról sem a gyógyszeres kezelés általános kritikájaként említem, hanem annak demonstrálásaként, hogy a hétköznapokban a gyógyszeres terápia is, mint minden más, sokszor vulgáris módon, a valóban tudományos megfontolásokon kívül eső szempontok-reflexek alapján működik.

Út a mához: a társadalom medikalizációja, az orvoslás és a gyógyszerészet közegészségügyi tényezővé válása

Az orvoslásnak és a gyógyszerészetnek Magyarországon egészen a XIX. század közepe tájáig, elmaradottabb vidékeken még későbbig nem volt közegészségügyi jelentősége. A hazai kolerajárványok idején, a XIX. század elején volt példa arra is, hogy elzavarták az orvost.

A helyzet azonban több okból egyre lendületesebben változni kezdett. Általánosságban szólva kialakulóban volt az ipari társadalom. Átalakult a közlekedés, a kereskedelem, a munka, a táplálkozás, a higiénés körülmények, hatalmassá nőttek egyes városok, kialakult a nagyipari munkásság, jelentősen nőtt a népesség, visszaszorult sok, korábban gyilkos járványos betegség, fejlődött az orvostudomány, a vegyipar, kialakulóban volt a gyógyszeripar.

Nálunk 1891-től a munkásság egyes csoportjai számára kötelezővé vált a betegbiztosítás, és a Horthy-korszak vége felé már a lakosság több mint 30%-a rendelkezett ilyennel. Ez megnyitotta az utat az orvosi szolgáltatások egyre fokozottabb igénybevételére, amelynek következtében emelkedett a gyógyszertárak forgalma. Egyébként már korábban is létezett az államkincstár terhére, a szegény sorsú betegek számára történő gyógyszerrendelés, ami a Formulae Normales és a közgyógylista őse.

A XIX. század utolsó és a XX. század első évtizedeiben óriási mértékben nőtt az orvosok és a gyógyszertárak száma. Ami a gyógyszertárak számát illeti a Magyarország mai területén: 1747:26, 1800:80, 1870:323, 1938:1395, 1990:1479, 2015:2376. Röviden összefoglalva: a társadalom medikalizálódott, becsatornázódott az egészségügyi rendszerbe, amely immáron ténylegesen közegészségügyi szerepet öltött és nélkülözhetetlenné vált, és ezen a talajon a hagyományos patikai gyógyszerkészítés mellett üzleti-szakmai tér nyílott az üzemszerű gyógyszergyártás számára is. Hangsúlyozni kell azonban, hogy mindezt döntő mértékben a betegbiztosításból befolyó pénzek tették lehetővé, amelyek nélkül ma sem létezhetne fejlett gyógyszeripar és orvoslás.

A gyógyszerészet és a vény nélküli (OTC) gyógyszerek eladása

A fentiek előrebocsátásával tekintsük át az OTC-szerek hazai szabályozásának kérdését. Először is, a régi szakirodalomban nem használták a „vény nélküli”, „recept nélküli”, pláne az OTC kifejezéseket, hanem a „kézi eladás” szóval illették az OTC-gyógyszerek forgalmazását. Ez a szó mintegy kövületként manapság is megmaradt patikai számítógépes program menüpontjaként.

A kézi eladás, tehát az orvos közreműködése nélküli gyógyszerkiadás azonban a gyógyszerészet kezdetei óta komoly dilemmát jelentett. A mérgek ilyeténképpen történő eladását az egyes városi hatóságok (amelyek fennhatósága alatt a patikák működtek) súlyosan szankcionálták. Tiltották az ilyesmit a gyógyszerészi eskük is. Általában tiltottak voltak kézi eladásban az erősen ható hashajtók (az ún. drasztikumok, köztük a higany), a hánytatószerek, az abortívumok, az ópiumfélék vagy az arzén.

Mauksch Tóbiás kolozsvári német patikus 1793-ban pl. az alábbi tanácsot írta fiának: „a betegnek útbaigazítást ne adjon, nehogy általa valami hiba, vagy szerencsétlenség forduljon elő, például higany, vagy arzén tartalmú dolgokat csak orvosi rendeletre szabad kiadni, mert különben őt a legnagyobb baj érheti.

Mindazonáltal a XIX. században a növekvő gyógyszerkincs további súlyos dilemmákat okozott. Miközben ugyanis hazánkban a nálunk is hivatalos V. Osztrák Gyógyszerkönyv 1855-ben bevezette a mai értelemben használt egykeresztes jelzést az erős hatású szerekre, amiket csak orvosi receptre lehetett kiadni, a későbbiekben is szabályozás nélkül ömlöttek a piacra az újabbnál újabb ismeretlen szerek, köztük egyre több szerves szintetikum. Ezeknek csak egy töredéke került be a gyógyszerkönyvek újabb kiadásaiba. Így, bár az 1871-ben kiadott I. Magyar Gyógyszerkönyv (Ph. Hg I.) átvette az egykeresztes jelzést, az 1888-ban megjelent Ph. Hg. II. pedig meghonosította a kétkeresztes jelzést a mérgekre (az egy és a két üres keresztet a Ph. Hg. V. vezette be 1954-ben), a gyógyszerészek problémái nem enyhültek. Könnyen a kuruzslás vádjával illethették őket.

A Magyarországi Gyógyszerész Egyesület ezt orvoslandó állásfoglalást kért és kapott a Magyar Királyi Belügyminisztériumtól, ahová a gyógyszerészet ügyei tartoztak, és a belügyminiszter államtitkár útján válaszként küldött leirata alapján 1903-ban arra a következtetésre jutottak, hogy „Nem kellett egyebet tenni, mint szabatosan összeállítani az első és második kiadású Magyar Gyógyszerkönyv, azok függelékei és az ezek előtt hazánkban érvényben volt osztrák gyógyszerkönyvek mindazon szereinek jegyzékét, amelyek a kézieladásban kiszolgáltathatók voltak, azaz amelyek nem voltak kereszttel vagy két kereszttel megjelölve.”

Ezt a munkát Ernyey József gyógyszerészre, gyógyszerésztörténészre bízták (aki később a Természettudományi Múzeum igazgatója is lett). Az ő tollából született meg 1905-ben a „Hivatalos Gyógyszereink Jegyzéke 1774–1904”, benne két listával:

‒        A Magyar Királyság területén érvényben volt gyógyszerkönyvek kézieladásban kiszolgáltatható gyógyszerei;

‒        A Magyar Királyság területén érvényben volt gyógyszerkönyvek kereszttel (+) és két kereszttel (++) jelzett, tehát a kézieladásban ki nem szolgáltatható gyógyszerei.

A keresztjelzéseket az újabb szerekre közölték a gyógyszerárszabványok (Taxa Medicamentorumok is), de a kuruzslás vádjával kapcsolatos probléma csak részben oldódott meg. Ezt mutatja Kazay Endre kézieladásról írott cikkelye is az 1900-ban kiadott Gyógyszerész Lexikon III. kötetében: „Vitás kérdés a kézieladás jellegzésére nézve a kuruzslás vádjának helyes vagy helytelen volta, mert ha p. o valaki chinint kér s a gyógyszerész azt expediálja, ez nem lehet kuruzslás, de ha valaki azzal állít be: »kérek valamit hideglelés ellen« s a gyógyszerész chinint ad, az orvosok nagyrésze ebben már kuruzslást lát.”

Másképpen kifejezve és a mából nézve a Kazay által jelzett probléma oka az államilag engedélyezett, hivatalos javallatok hiánya volt, amelyek bevezetésére azonban Magyarországon csak több mint 50 évvel később, 1952-ben került sor. Addig a céges kiadványok és a szaksajtó (cikkek, könyvek) szolgáltak a terápia iránytűiként. Az 1950-es évektől végső soron megnyugtató módon állt össze a kézieladás szabályozása a keresztjelzésrendszerrel, a vény nélkül is kiadható státusz állami engedélyezésével és a hivatalos javallatok rendszerével.

A gyógyszer- (benne az OTC) alkalmazás, mint tudományos-civilizációs-marketing buborék a lázcsillapító kezelések példáján

Megjelent és kisebb szenzációt váltott ki 2015-ben a „Nemzeti Erőforrás Minisztérium szakmai protokollja: a Lázas gyermekek ellátásáról” című irányelv, amelyben az alábbiak szerepelnek: „Gyógyszeres lázcsillapító rutinszerű adása jó közérzetű gyermekek esetében nem indokolt, ha a láz csillapításának egyedüli javallata a testhőmérséklet csökkentése. A gyógyszeres lázcsillapítást mérlegelni kell, ha a lázas gyermek közérzete rossz. Ajánlott a szülő vagy gondviselő nézeteit, elvárásait figyelembe venni.”

Hát többé nem kötelező a lázat csillapítani?

Bizony, a helyzet az, hogy 1894-ben magyarul is kiadták a híres francia farmakológus, Cloetta-Filehne könyvét (Gyógyszertan tankönyve; fordította: Vámossy Zoltán, aki amúgy a fenolftalein hashajtó hatását is felfedezte), amelyben az alábbiak szerepelnek: „Tényleg a tapasztalat, úgy látszik, azt mutatja, hogy a hőemelkedés rendszeres és következetes leküzdése a betegre nézve nem előnyös, legalább többnyire nem. De mégis sok esetben és majdnem minden lázasnál vannak időszakok, midőn kívánatos, hasznos vagy elmulaszthatatlanul szükséges az antipyreticus beavatkozás.”

Mármost, a kérdés a következő: ha már 1894-ben is tudták nagyjából azt, amit 2015-ben ismét, akkor miért vált mégis hatalmas (főleg OTC) üzletággá a lázcsillapító gyógyszeres terápia?

Lázcsillapító, meghűlés elleni szerek már a XIX. század vége tájától rendelkezésre álltak. Az 1930-as évekig a vezető lázcsillapító a kinin volt mindenféle lázban (a régi dicsőség utolsó maradványa az OTC-készítmény Tabletta Chinacisalis cum Vitamino C FoNo VIII. (=15,0 mg kinin-szulfát, 150,0 mg aszkorbinsav, 600,0 mg acetilszalicilsav)). A kinin mellett azután megjelent az acetanilid, a fenacetin, majd a pirazolonszármazékok, és később az 1930-as évektől az acetilszalicilsav, amelyet 1899-től évtizedekig főként neuralgiás és ízületi fájdalmakban – tehát nem lázcsillapítóként – alkalmaztak.

A lázcsillapító kezelések egyre népszerűbbé váltak, miközben az igazán veszélyes, súlyos lázat okozó járványos megbetegedések visszaszorultak. A változás jól nyomon következő Vámossy Zoltán és Mansfeld Géza Gyógyszertan című (IX. kiadású) kötetében 1944-ből (egyébként ez volt az egyetlen farmakológiakönyv, amely a háború befejeződése előtt már tárgyalta a penicillint): „Lázellenes szerek igen jó szolgálatot tesznek fertőző, különösen hűléses betegségek legkezdetibb szakában, amikor még nem is lázas, legfeljebb subfertilis az egyén s csak általános rossz érzés, kedvetlenség, munkakedv hiánya sejteti a közelgő betegséget. Ilyenkor erélyesen alkalmazott lázcsökkentők, különösen salicylszármazékok (aspirin) vagy azok keverékei, pyrazolonszármazékokkal (pl. antipyrinum salicylicum), más esetekben a chinin megvéd a betegség kitörésétől, de a kifejlődött betegség lefolyását már nemigen tudja változtatni.”

A fenti, nyilvánvalóan és már a kor tudása szerint is hibás szöveg oka feltehetően a gyógyszergyári marketing által terjesztett üzeneteknek a szerzők tudatába történő beszivárgása lehetett. Időközben ugyanis, az 1920-as évektől kezdve egyre inkább előretörtek a gyári késztermékek a korábban a patikáknak szállított tiszta hatóanyagokkal szemben, és a korszak gyógyszerhirdetései a maiakhoz hasonlóan erősen leegyszerűsített üzenetekkel bombázták az orvosokat és a betegeket egyaránt. Szakmai szempontból esetleges magyarázat lehet az, hogy az évtizedekkel későbbi klinikai vizsgálatok adatai szerint bizonyos dózistartományban a nem szteroid gyulladáscsökkentőket szedők körében kevesebb a mellékhatás, mint a placebocsoportban, éppen a bizonytalan, spontán rossz közérzetek, fájdalmak enyhítése miatt.

A lázcsillapítás tehát már a II. világháború vége előtt egyértelműen főként életminőségi kérdéssé vált, benne az alábbi tényezőkkel:

  • jól mérhető tünet (kvantitatív – tudományosnak tűnő – szemlélet),
  • jól észlelhető hatás,
  • tudat alatt a tüneti kezelés a gyógyulás illúzióját keltheti,
  • az orvos valós tüneti hatást ér el (tesz a betegért),
  • megjelentek a gyári késztermékek
  • sokan betegen is dolgoznak vagy otthon kell helytállniuk, fontos a közérzet

József Attila 1936-ben írta: „Harminchat fokos lázban égek mindig s te nem ápolsz, anyám.” Ez a gondolatjáték arra utal, már egy költő is ismerte a láz kvantitatív definícióját. Ez a határérték a tudományból a gyakorlatba érve vulgarizálódott, tehát a körülményektől elszakítva abszolút jelentőségűvé vált számos orvos, gyógyszerész, beteg és hozzátartozó szemében. Bár az életminőség javítása indokolt orvosi beavatkozásfajta, a lázcsillapítás esetén a gyakorlati alkalmazás módja rendkívül elszakadt az orvosi indokoltságtól: kialakult egy tudományos-társadalmi-marketing buborék.

Egy a sok közül.

Összefoglalás

Az egyes gyógyszerek (brandek) iránti igényt a tudományos alapok, az állami szakpolitika (a gyógyszerek besorolása, támogatási rendszere) és a marketing szabja meg. Így például a szocialista időszakban, az 1970-es évek végén, 1980-as évek legelején dobozszámban 47%-48% volt Budapesten a vény nélkül is kapható gyári gyógyszerek felhasználásának aránya. Mivel ezek receptre is rendelhetők voltak jóval olcsóbban, a rendelési szabályok figyelembe vétele nélkül nem értelmezhető ez a nagy arány. Ezen felül relatíve nagyon kevés volt a gyógyszer, így az orvosok feltehetően rutinból vény nélkül is kiadható gyógyszert rendeltek-ajánlottak számos betegnek – ha másra nem volt lehetőségük. Az akkori brandek döntő része mára eltűnt, azonban az OTC-gyógyszerek iránti lakossági igény továbbra is nagyon jelentős. Ennek oka az, hogy a gyógyszerek alkalmazása és a (szak)emberek közötti kapcsolat meghatározója az ipari civilizáció tudásai, hitei, tudásnak tartott hitei. Márpedig az ipari civilizáció a közös nevezője a XX. század minden társadalmi rendszerének, beleértve a szocialista és a kapitalista periódusokat is.

Dr. Dobson Szabolcs, a Magyar Gyógyszerésztörténeti Társaság elnöke
a szerző cikkei

(forrás: Pharma Tribune)
hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés
hirdetés