hirdetés
hirdetés

Csalódások a gyógyszerészi pályán, a gyógyszerésztörténész szemével

Számos olyan kollégával találkoztam-találkozom, akik gyógyszerészi hivatásuk gyakorlása során átélt, vélt vagy valós sérelmeik következtében csalódott, kiábrándult, megkeseredett emberekké váltak, akár már fiatalon is. Dr. Dobson Szabolcs, a Magyar Gyógyszerésztörténeti Társaság elnöke írása a PharmaOnline-nak.

hirdetés

Pár gondolat előszó gyanánt          

Az ember megvonhatná a vállát, mondván, hogy végül is, amióta világ a világ, mindig is voltak csalódott, kiábrándult, megkeseredett emberek, nem mindenkinek jön össze az élet a számára kielégítő módon, vagy a vágyak túl nagyok, vagy a képességek nem elegendők, vagy mindkettő. Magánügy.

Csakhogy, amikor mélyebben elgondolkodtam a látottakon-hallottakon, megfogalmazódott bennem egy gondolat: ami a szakmai területen bekövetkezett csalódásokat és kiábrándulásokat, továbbá ezeknek az egyéni racionalizálásait, magyarázatait, önigazolásait illeti. A magyar gyógyszerészet elmúlt több, mint egy évszázada alatt kimutathatók olyan folyamatok, amelyek túl mélyen húzódóak ahhoz, hogy a gyógyszerésztörténeti ismeretekkel nem rendelkező kollégák ezeket átlássák és megértsék. Pedig problémáikra a magyarázatokat sok esetben – részben legalább is – ezek adják.

Ehelyett az egyéni racionalizálások-önigazolások jelentős részben a többi kolléga, a főnökök, a patikatulajdonosok, a kamara, a hivatalos szervek, az állam, a kormány, a betegek, a cégek és egyebek hibáztatásában, kritikájában merülnek ki. Ezen magyarázatok értelemszerűen emocionálisak és szubjektívek: a világ vagy valamely része gonosz, ellenséges, diszfunkcionális, és igazságtalan károkozás, mellőzöttség, megaláztatások áldozata lettem, ezért tört ketté az egzisztenciám, a karrierem, ezért nem vagyok boldog és sikeres…

De vajon tényleg így van ez?

A gyógyszerésztörténet abban különbözik az összes más szakterülettől, hogy bár obskurusnak, elefántcsonttoronyban ülő kevesek hobbijának tűnik, valójában egyetlen más szakterületen fennálló ismerethiány sem vezet olyan tömegű boldogtalansághoz, mint éppen az, ami a gyógyszerésztörténet területén nyilvánul meg. Jó, de álljunk meg egy pillanatra: már miért lennék én boldogabb attól, hogy több ismerettel, más szemmel nézem ugyanazt a nekem egyáltalán nem tetsző dolgot? Változik ettől bármi is?

Jó kérdés. Ősidők óta uralkodók, papok, politikusok, marketingesek tömege indul ki abból, hogy ha a világ vagy bármi benne nem is olyan szép, hogy mindenkinek a tetszésére váljon, akkor inkább válasszuk a gyorsabb és könnyebb utat: változtassunk azon, ahogyan az emberek nézik ezt a világot, hiszen sohasem a valóságot látjuk, hanem egy arról alkotott képet, amelyet manipulálni lehet – és szoktak is. Ennek klasszikus példázata az, hogy vajon a pohár félig üres, vagy félig teli?

Nyilvánvalóan minden magyarázatban benne van a manipulálás lehetősége, de ez igaz az egyéni racionalizálásokra, magyarázatokra, önigazolásokra is. Ilyenkor önmanipuláció történik. Érdemes áttekinteni a szakmatörténetet, mert az objektívebb fogódzókat adhat ahhoz, hogy a helyzetemet megértsem, még ha nem is segít rajtam. De, akár segíthet is, mert esetleg éppen így léphetek ki az önsajnálat és a negatív emóciók hamis világából, és változtathatok talán még időben, az életutamon.

Másrészt persze, ott az apologetizmus veszélye is, amikor a történész levezeti, hogy miért kell nyugodtnak és boldognak lenni minden ellenkező tapasztalás ellenére, mert hiszen ez a világ bizonyíthatóan a lehetséges világok legjobbika, vagy legalábbis legkevésbé legrosszabbika. Tehát fogd be a szád és ne lázadozz, örülj, hogy nem jártál még rosszabbul…

Teljesen hamis irányba vezethet a fennálló valóság, pontosabban annak valamely adott leképeződésének igazolni akarása úgy, mintha a történelem a természeti törvények hatalmával szükségszerűen vezetett volna ide, és nem játszottak-játszanak szerepet véletlenek, szubjektív emberi tényezők, mintha nem lehetne a világ másmilyen is, mint amilyenné sikeredett, mintha sohasem lehetne kiegyenesíthető az, ami elgörbült.

A fentiek előrebocsátása után a továbbiakban szerény, bizonyára tökéletlen próbálkozást teszek azon területek összefoglalására, amelyek az elmúlt bő egy évszázadban sok kollégánkat tettek boldogtalanná és megkeseredetté, és akik másoknak is sok fájdalmat és csalódást okoztak pályafutásuk során.

Ez az írás nem megoldásokat próbál nyújtani, hanem a történeti hátteret mutatja be.

A gyógyszerészi hivatással kapcsolatos boldogtalanságok, csalódások, kiábrándultságok

Hivatásunkkal kapcsolatban az alábbi jellemző boldogtalanság-források azonosíthatók az elmúlt több, mint egy évszázadban, a XIX. század utolsó negyedétől, amikortól a gyógyszertárakról, mint valódi és egyre növekvő jelentőségű közegészségügyi intézményekről beszélhetünk.

  1. A – főleg fiatal – gyógyszerészek csalódása a gyógyszertári munka jellegében (profithajhász bolt vagy egészségügyi intézmény), kollégáikban, főnökeikben.
  2. A közforgalmú gyógyszertári munka társadalmi megbecsültsége, presztízse, illetve ennek érzékelt hiánya.
  3. A beosztott gyógyszerészek anyagi helyzete.
  4. A gyógyszerészek összefogásra való képtelensége, közönye.
  5. A karrier, a patikai tulajdonszerzés, szakmai-gazdasági feljebbjutás problémái.

Nézzük ezeket sorban.

Ad 1. A – főleg fiatal – gyógyszerészek csalódása a gyógyszertári munka jellegében (profithajhász bolt vagy egészségügyi intézmény), kollégáikban, főnökeikben

Ez a probléma, amikor is a tudományos egyetemi képzést kapó fiatal gyógyszerész elkezdi pályafutását a közforgalmú gyógyszertárban, majd döbbent zavarodottsággal és keserűséggel tapasztalja a felkészítése és a valós közforgalmú munka közötti hatalmas különbségeket, számos csalódás forrása. Látja, hogy főnöke a forgalmat várja el tőle, a patika pedig – mondjon bárki bármit – a valóságban sokszor  boltként működik (pl. nagy bevásárlóközpontokban), de Ő nem így, és nem ezt akarja.

Ez a csalódás már az 1930-as, 1940-es évektől kimutatható. Nem véletlenül, hiszen a gyógyszerészet Magyarországon ekkor megy át történelme legnagyobb paradigmaváltásán, amikor a gyógyszerkészítő gyógyszerészet átadja helyét egy újabb modellnek, amelyben a gyógyszertár a gyógyszeripari termékek disztribúciós – másként kifejezve – expediálási pontja, a gyógyszerbiznisz profitjának forrása. Innentől kezdve beszélhetünk a mai értelemben vett modern gyógyszertárról. Ennek kapcsán a korábban is előforduló viták a „bolt” versus közegészségügyi intézmény jellegről már a II. világháború előtt is élesebbé váltak, majd a szocialista időszak ezt elsöpörte, bár a korszak végén, még a rendszerváltozás előtt ismét kezdett felbukkanni, hogy azután az 1990-es évektől sok vitában „etikus” és „merkantil” modellként tárgyalják, amelynek őszintétlensége a gyakorlati élet szintjén sokszor kiáltó. Akik az „etikus” versus „merkantil” modell dilemmáin vitáztak-vitáznak, többnyire nincsenek tudatában annak, hogy 70 éves és még régebbi, azóta fennálló dilemmákat boncolgatnak.

Voltaképpen a gyógyszerészet súlyos identitási válságba került, mert a modern (alapvetően gyári késztermékeket expediáló) gyógyszerészet messze nem az, mint amire ez a hivatás eredetileg létrejött, és amit több évszázadon át lényegét tekintve változatlanul végzett (gyógyszerkészítő gyógyszerészet). Ide vezethetőek vissza az útkeresések is, amik megkísérlik a gyógyszer-expediáláshoz kapcsolódó szakmai hozzáadott érték kialakítását, illetve növelését, mint jelenleg a gyógyszerészi gondozás.

Felmerült olyan gondolat is az 1960-as években, hogy a fiatal gyógyszerészek patikai munkát illető csalódásának az elnőiesedés és a hivatásukat nem életcélnak tekintő női gyógyszerészek aknamunkája az egyik jelentős oka. Ez a teljes szakmatörténeti tudatlanságból és ostobaságból fakadó bűnbakkeresés egy tipikus megnyilvánulása. Halkan azt is hozzáteszem, hogy az illető kollégánk felesége szintén gyógyszerész volt, mi több később gyógyszertárvezető.

A fiatal és kevésbé fiatal kollégáknak fontos tudniuk, hogy e helyzet alapvetően nem főnökeik, a kamara az állam, a minisztérium, a cégek, stb. szubjektív hibái, téves szemlélete, kizsákmányoló viselkedése miatt áll fenn, hanem olyan gyógyszergyártási és expediálási rendszer árnyoldaláról van szó, amely a gyógyszeripar felemelkedésével jött létre (42). Mindez természetesen nem ad felmentést semmilyen törvényszegésre, extrém anomáliára, de lényegesen más a maihoz képest nem lehet. Ugyanakkor ennek tudatában kinek-kinek végig kell gondolnia, hogy pályáját valóban a közforgalomban kívánja-e folytatni. Vannak nagyon sokan, akik éppen itt érzik kiteljesülni magukat, de nyilván nem mindenki.

Ad 2. A közforgalmú gyógyszertári munka társadalmi megbecsültsége, presztízse, illetve ennek érzékelt hiánya

Az az érzés, hogy a gyógyszerészi pálya presztízse süllyed (a gyógyszerészet hanyatlik), már a XIX. század vége felé is megjelent, de intenzívebbé több, mint 70 éve vált. Ez a II. világháború előtti időkben részben a kisforgalmú gyógyszertárak súlyos anyagi nehézségeivel volt magyarázható, amikor is sok gyógyszerész szakmailag méltatlan kiegészítő keresetre szorult (pl, italmérés), részben azzal, hogy megváltozott a gyógyszerész szerepköre (l. fent). Sokkal kevesebbet kellett laborálnia, és egyre többet gyári késztermékeket expediálnia (lásd boltos, eladó). Mindeközben, 1940-től a korábbi 2 év helyett 4 éves, majd ma már 5 éves képzés után lehetett gyógyszerészi diplomát szerezni, ami adott esetben még kontrasztosabbá tette az értelmiségi tudat és a napi gyógyszertári munka (tovább kísért a boltos, eladó), illetve a lakossági hozzáállás/viselkedés ellentmondásait.

A szaksajtóban különösen az 1980-as évek végén lehetett erről olvasni, nem véletlenül. A szó konkrét értelmében azért nem, mert a Gyógyszerészet szaklap közölte az MGYT Szakmapolitikai és Ifjúsági Bizottsága által 1987 évben kiírt „Miért lettem gyógyszerész” pályázat díjnyertes munkáit. Általában véve pedig, amint a pályamunkákból is kiderült, akkor már súlyos válságjelenségeket mutatkoztak, gyakori lett a gyógyszerhiány, romlott a közhangulat, a gyógyszerészi bérek vásárlóereje – ami amúgy sem volt magas – tovább hanyatlott, miközben a „maszek” taxis, a különféle gmk-ban (gazdasági munkaközösségekben) végzett „fusizások”, stb. révén nem értelmiségi munkákkal, illetve ügyeskedésekkel jelentős vagyonokat lehetett felhalmozni.

A társadalmi egyenlőtlenségek fokozódásával még inkább megroppant a tudás, mint társadalmilag méltóképpen honorált érték fogalma, ami az értelmiség nagyon jelentős rétegeinél a mai napig fennáll.

Számos gyógyszerész tapasztalja továbbra is azt, hogy nem tekintik igazán egészségügyi szakembernek, a gyógyszertárat pedig egészségügyi intézménynek. Például, az okostelefonok révén a beteg vagy vásárló akár sorban állás közben választja ki az általa kért készítményt és nem kíváncsi a gyógyszerész tanácsaira. Mindemellett a presztízs süllyedésének érzéséhez hozzájárul a csalódott, elkeseredett emberre ősidők óta jellemző érzés is, hogy az „aranykort” (tulajdonképpen egy idealizált világot) visszavetíti egy korábbi időszakba, pl. a fiatalsága korába. Ilyen általános „aranykor” azonban a magyar gyógyszerészetben sohasem volt.

Ad 3. A beosztott gyógyszerészek anyagi helyzete

Az anyagi elismertség sohasem volt általános elégedettség tárgya a beosztott gyógyszerészek körében (sem), és most sem az. Ez közhelyszerű megállapítás, és legfeljebb olyan szempontból érdekes, hogy volt olyan nézet a magángyógyszerészet újbóli megjelenése idején, az 1990-es évek közepén (a II. világháború előtti magángyógyszerészet idealizált képének részeként), mintha az alkalmazotti kar jelentős része a régi magángyógyszerészet világában viszonylag jól meg lett volna fizetve. Ezzel szemben a XIX. század végétől számos panasz és beszámoló mutatja ennek az ellenkezőjét, külön megemlítve az I. világháborút, az összeomlást, a lassú konszolidációt, az 1929–1933-as gazdasági világválságot a patikák számának túlzott emelkedését, a gyógyszerész munkanélküliséget, majd a II. világháborút. A szocialista időszak bérszínvonala szintén panaszok tárgya volt, különösképpen, amint fentebb említettem, az 1980-as évek vége táján.

Az alulfizetettség érzése-ténye ma is fennáll. Az 1990-es évek közepétől privatizált, illetve újonnan létrejött magángyógyszertárakban a beosztott gyógyszerészek szempontjából az is húsbavágó kérdés, hogy be voltak-vannak-e jelentve megfelelő fizetéssel, mert ha nem, a jövőben ez is súlyos problémák forrása lehet. Nyilvánvaló az összefüggés a gyógyszertár-vállalkozások gazdasági helyzete és az általuk a munkavállalóknak biztosított juttatások között. A gazdasági helyzet azonban nemcsak fizetés szempontjából lényeges, hanem kihatással volt és van a szakmai munka minőségére is, például azáltal, hogy nem nehezedik akkora nyomás a gyógyszerészre, hogy fokozza az eladásokat, továbbá nagyobb mozgástér nyílhat a szakmaiság, a kognitív szolgáltatások számára is. Mindez pedig meghatározó tényezője a gyógyszerészek közérzetének.

Ad 4. A gyógyszerészek összefogásra való képtelensége, közönye

A közönyösségre, a „kari közönyre”, a közöny lethargiájára”, a „bénult nemtörődömségre” mint a gyógyszerészi közélet jellemzőjére már a XIX. század közepétől felfigyeltek azon kollégáink, akik szerették volna ilyen-olyan ügyük számára mozgósítani a magyar gyógyszerészeket. Hasonlóan régi, mostanáig nyúló jellemzője a gyógyszerészi közéletnek a számos belső konfliktus, széthúzás. Számos mozgalom, érdekvédelmi kezdeményezés, tudományos kezdeményezés holt hamvába a közönyösség miatt.

Mindez régi „hagyomány” (amely nem csak a gyógyszerészetet jellemzi), így nem a mai szakmai szervezetek aktuális vezetőit terheli ezért a felelősség.

Értelemszerűleg az sem helytálló magyarázat, hogy az elnőiesedés lenne a közügyek iránti passzivitás oka, hiszen az már akkor is „virágzott”, amikor még alig voltak női gyógyszerészek. Itt viszont érdemes megjegyezni, hogy a női gyógyszerészek egészségi állapotáról és szerepkonfliktusairól (munkahely, család, házimunka) nem készült szociológiai felmérés, pedig fontos lenne.

A magyarázat feltehetően társadalom-szociológiai, amennyiben adva vannak ugyanazon hivatást űző független kisvállalkozások (gyógyszertárak) százai, majd több, mint ezer, illetve később kétezernél is több. A tulajdonosok a saját patikájukban korlátlan hatalmú döntéshozók, a patikájukon kívül azonban semmilyen automatikus hatalmi pozíciójuk nincs, ellenben együtt kellene működniük a többi tulajdonossal. Ehhez azonban már eleve nem kedvez a helyi korlátlan hatalmi pozícióból táplálkozó habitus, a kompromisszumkészség és az egyenrangú együttműködések kultúrájának hiánya, továbbá az, hogy a tulajdonosok között is hatalmas különbségek voltak és vannak a gyógyszertárak bevétele, elhelyezkedése szerint.

A közéleti etosz, az „etikus gyógyszerészet” normái gyakran ellentmondásban állnak a hétköznapi vállalkozói léttel, és a kettő közötti ellentét is inkább arra inti a tulajdonosok jelentős részét, hogy ne „nyüzsögjön”. Ugyanakkor az egészségügy általában, és a gyógyszerészi közélet is erősen tekintélyelvű, hiearchikus jellegű. Mindennek eredőjeként a tulajdonosok-patikavezetők nagy része megelégszik a folyosói, „jól megmondom” típusú, emocionális véleményalkotással, kongresszusi háborgásokkal, miközben közönyös a közügyekben való érdemi részvétel iránt és csendben tovább csinálja a saját dolgait, ahogyan akarja, és ahogyan hagyják neki.

A beosztott gyógyszerészek átfogó(bb) „megszervezésére” irányuló minden törekvés is hamvába holt, részben a rendkívüli széttagoltság (több száz, több ezer kis, független magánvállalkozás), a tulajdonosoktól való félelem, illetve amiatt, hogy az alkalmazott gyógyszerészeket mozgósítani akaró kollégák maguk is tulajdonosokká akartak válni és nem egyszer váltak is.

Ad 5. A karrier, patikai tulajdonszerzés, szakmai-gazdasági feljebbjutás problémái

A magángyógyszertárak kisvállalkozások, amelyekben értelemszerűen nagyívű karrier eleve nem lehetséges és nem is volt sosem. A szocialista időszakban a gyógyszertári központok még inkább voltak képesek valamelyes kiemelkedési lehetőséget biztosítani, köztük például fiatalok tudományos munkáit és a gyógyszerészi közélet eseményeit támogatni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a jelenlegi tulajdonosoktól ne lenne erkölcsileg elvárható az, hogy fiatal kollégáik szakmai ambícióit lehetőség szerint anyagilag, emberileg, szakmailag támogassák.

Ami a patikai tulajdonszerzést illeti, ez – fogalmazzunk finoman – sosem volt feltétlenül a Grál lovagok műfaja, már a XIX. században és azt követően sem. Szép gondolat, de nem reális azt elvárni, hogy ez manapság másképpen legyen.

Voltak korrupciós esetek és voltak igazságtalanságok, ezekről hírt adott a szaksajtó már a XIX. század végén is. Jó patikához jutni sohasem volt könnyű, miközben főleg vidéken sok-sok kispatika billegett a csődhelyzet határán, és csak az egy személyben tulajdonos és beosztott gyógyszerész önkizsákmányolása tartotta a felszínen.

Volt úgy is, hogy az államgazdaságon kívüli eszközzel – a zsidó tulajdonosok személyi jogának megvonásával – nyúlt a patikai tulajdonviszonyokhoz, így akarva „helyzetbe hozni” preferált rétegeket.

Az 1950-es államosítás a tulajdonlás problémáját 1994-ig levette a napirendről, majd a magángyógyszerészet újra megjelent és ezzel visszatértek II. világháború előtti időszakot is jellemző tulajdonosi és tulajdonlási problémák. Mára a rendszerváltozást követően tulajdont szerzett gyógyszerészek nagy része nyugdíj körüli korba ért, ami felvetette a tulajdon eladásának-vételének kérdését. Előjöhetnek tehát a régmúlt konfliktustípusai is, de természetesen egy nagyon más társadalmi-gazdasági környezetben gyakran nagyon más formában, és jöttek hozzá újak a liberalizáció idején, amikor gyógyszertár-tulajdonosként nagyobb számban jelentek meg nem gyógyszerész végzettségű emberek is olyan helyzeteket teremtve, amelyek az ilyen gyógyszertárakban dolgozó kollégáinkat súlyosan megalázó állapotokba hozták, illetve ilyenekben tartották.

Dr. Dobson Szabolcs, a Magyar Gyógyszerésztörténeti Társaság elnöke
a szerző cikkei

(forrás: Pharma Online)
hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés
hirdetés